Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
Ebben a vendéglőben magyar cigánybanda muzsikált. Milyen szép az élet! Magyar cigány és magyar nóta Prágában tavasz serkenése idején, hát még ha csinos, intelligens „állandó barátnő“ bukkan fel a láthatáron! Rózsabokor a domboldalon... Borulj a váltamra, angyalom... Kölcsönösen elmeséltük, kik vagyunk. És sok-sok rokonvonást fedeztünk fel egymásban. Én meg benne azt Is, hogy roppant gusztusos. Mindig is szerettem az 56 kiló körüli nőket: ezeket könnyedén tudtam két kézzel fölemelni, s könnyed eleganciával ide-oda vinni, mint egy női Krisztust tartó kontra-pieta. Ezt a nők mindig is jutalmazták. „Imponált“ nekik. A Vinohradyn, egy ultramodern betontemplom mellett, kellemes szállóban ébredtünk. Udvariasan kölcsönt ajánlottam föl Lindának. — Mit képzelsz? — sértődött meg. — Jól kereső iparművésznő vagyok. Majd megmutatom a műtermemet, ha megint elutazik a nagynéném... Ö minden szombaton és szerdán elutazik. Lindával, új és „állandó barátnőmmel“, jóllehet mindenképpen csillagos jelesre vizsgázott — mégsem lett tartós a viszonyom. A harmadik szombaton én szedtem be a szekundát. Gyanútlanság és hiszékenység miatt — emberismeretből. Máig sem értem teljesen, hogyan ehettem meg annyi maszlagot... A következő szerdán pici metilinkék zsemlékből zsúfolt csendéletet láttam Kolb professzor mikroszkópja alatt, akinek szakfigyelmébe ajánlott a költőtárs-medikus Vozári Dezső. S az este esedékes randevún közöltem Lindával, hogy eme jelek szerint köztünk mindennek vége. — Jessusmaria, unmöglich! Az lehetetlen! De mintha nem lett voľna nagyon megrémülve... Rá kellett ébrednem, hogy bizony az én elváltán élő, kedves és nagybohém eperjesi nagybátyámnak nagyon igaza volt: „Ne feledd — intett —, hogy aki veled lefekszik, mással is megteszi.“ Vagy: „Könnyebben fölszedsz valamit úriasszonyoktól, mint a kurváktól, mert azok nem járnak orvoshoz!“ Samu bácsi igazára a váróban döbbentem rá. Egy fiatal, daliás szlovenszkói divatárukereskedő szidta ott suttogva egyetemista unokaöccsét. „Könnyű neked, te hülye, te itt maradsz a nyári vakációig. De én? Mit tegyek a pletykás kisvárosban? Az istenedet neked, meg annak a batikoló iparművésznőnek!... Inkább a műtermét néztük volna meg, nem az aktját!“ A lélegzetem is elállt. Az én vadrózsabokromnak, úgy látszik, túl nagy volt a szíve és hozzá a tövise is. Ám igaza lett Ferenczy István szobrászművész-atyámfiának is, aki leveleiben váltig hajtogatta „Nem minden rossz jő ártalomra“. Egy tapasztalattal és két hónapra rengeteg szabad idővel lettem gazdagabb. 39. Az első májusi fagy Eljutott hozzám a hír, hogy az „arcképcsarnok“ letiltásával még nem elégszik meg a reakció. „Ki kell venni Győry és Dzurányi kezéből a Magyar Vasárnapot is!“ Barátaim jól voltak értesülve: valóban a kultúrreferens lett a szerkesztő-jelölt. Vele, mint írtam, évekig jó viszonyban voltam. Németországban írt „búsmagyar“ kéziratos versciklusomat, a Régenvárt dalokat, szép tárcában melegen méltatta a PMH- ban. (Ciklus lett a „Százados adósság"-ban.) Ö mutatott be a Kassai Napló főszerkesztőjének, mikor sordíjasként és Szepessi mamánál ingyen-kosztra a laphoz kerültem. Felajánlotta azt is, hogy amíg a szőlőjében „nyaral“, lakjam nála, és vigyázzak a lakásra. Csupán irodalompolitikai téren feszült meg most köztünk a viszony: én éppen a Magyar Vasárnappal nyúltam bele irodalompolitikai cirkulusokba. A „noli tangere" talán nem is az ő lelkében fogamzott meg. Egyedül még jobboldali barátai sem tudták volna egykönnyen elérni céljukat, ha tervük nem konveniál a papi pártnak és az új kerszoc vezérnek, Szüllő Gézának.
