Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Romeo és Júlia Komáromban

képtárakat kifosztó marsaliról, aki minidig hajlamos volt a színészkedésre, és 'bűneit szinte hajlandó volt elismerni, ha jelentéktelen vádakat olvastak a fejére, „de volt annyi esze, hogy az egész emberiséget borzalommal eltöltő bűncselekményekben másoknak engedte át a pálmát." Poltorak különösen sokat időzik Hjalmar Schacht jellemzésénél, aki szerint Németországban az egyetemes béke biztosítva lett volna, ha az Egyesült Államok szabad kezet ad Németországnak. Poltorak nem ért egyet a „pénzügyi varázsló“ felmentésével. Elemzése ebben a fejezetben tévedhetetlen. Szerinte Schachtnak nem került volna nagy fáradságába, ha pontos számítást készít arról, mennyi profitot kaptak az amerikai monopolisták a Focke-Wulf céggel és az IG Farbenindustrie-val kötött e- sgyezmények célján. Elmondhatta volna azt is, milyen egyetértésben működtek együtt a New York-1 és a düsseldorfi üzletemberek a háború alatt.

Schachtot a Nemzetközi Katonai Törvényszék felmentette, de szabadlábra helyezése után a német rendőrség letartóztatta, s a német bíróság nyolc évi szabadságvesztésre ítélte „annak a nemzetiszocialista erőszakállamnak a létrehozásában és tevékenységében való részvételért, amely szenvedést okozott sok millió embernek Németországban és az egész világon.“ Ám az ítéletet hamarosan revideálták, enyhítették, kis idő múlva Schachtot ártatlannak nyilvánították, és szabadon engedték.

Poltorak könyvének ez a fejezete már a mába mutat, és tanulságait könnyen levonhatja bárki, aki a nürnbergi pert hamarosan követő „hidegháború“ eseményeit, a Kelet és Nyugat közt megmutatkozó ellentét okait kutatja.

Mindkét könyvnek ez a legfőbb tanulsága.

Egri Viktor

Homeo és Júlia Komáromban

„Mert még regékbe sincsen arra szó, Mit szenvedett Júlia s Romeo"

így fejezi be Shakespeare a két ifjú veronai szerelmes történetét, s hogy ■a néző ugyanezt érzi, az a költő érdeme. A „rege“ ugyanis valóban régóta kereste a szót a fiatalok tragikus szerelmére, s a rege nyomán Masuccio Salernitano, Luigi da Porto, Arthur Brooke és mások is. Hogy nem találták meg, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a holt kútfők és az élő örök dal kölcsönös viszonya.

Mi élteti hát közel félezer éve Romeo és Júlia szerelmét, azt a szerelmet, amelyről Shakespeare már a dráma expozíciójában siet elárulni, hogy aligha lesz jó vége, nemcsak azért, mert két ősi ház torzsalkodásának hollószárnyai alatt bomlott ki, hanem azért se, mert Romeo lobogó és elragadtatott szerelme nem férji szerepre hivatott. Azóta már sok tudós történelmi kutatás próbálta kirabolni a tragédia közös kriptáját. Az adatok szerint hol Júliát adták férjhez, hol Romeo alapított családot. A költészet, a shekespeare-i költészet azonban még ezzel a vaskos és ésszerű valósággal is dacolni tudott, Romeo és Júlia a halál jegyespárja maradt, mintegy ezzel is igazolva, hogy az ilyen szerelem szépsége felett csak a végzet őrködhet maradandón.

Pedig Romeo nem tragikus hős, Júlia nem tragikus hősnő. Benedek Marcellnak van igaza, amikor annyi Shakespeare- szakértővel együtt vallja, hogy Romeo és Júlia tragikus pár. „Nem ők maguk nagyok... A hirtelen támadt szenvedély a nagy, amely úgy rohan végig rajtuk, mint felhőszakadás okozta vízáradat agy szűk patak medrén."

A kettős tengelyű tragédiának egyik tengelye tehát e pár egymást erősítő, egymást invokáló jelentősége. Abban a pillanatban, amikor a komáromi színpadon először meglátják egymást, csak az ő közös szereplésük minőségéből indulhat ki Beke Sándor, a rendező minősítésének egyik feltétele is.

De nemcsak ez. Júlia monológjában él Romeo is, Romeo cselekedetei mögött Júlia szavait halljuk. Amíg nem ismerik egymást, egészen más ember a kettő, az egymásra ismerés élményében válnak Rómeóvá és Júliává, ahol az „és“ nem puszta kötőszó, hanem a tragédiává társulás jelképe, a szerelmesek férfit és nőt jelentő dualizmusa.

Miért emeltem ki ezt a gondolatot? Ügy érzem ugyanis, hogy az átlagon felüli színvonalú komáromi bemutatónak s a tehetséges rendezésnek egyik gyöngéje éppen ennek a kettősnek, en-