Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

Dr. Balogh Dénes-lakás szinte második otthonom volt. Es az előadásoki Amikor Pozsonyból kiindulón a ruszinszkói Nagyszöllösig jártam végig hányszor az országot! Es hányszor ültem börtönben, igazi cellában Kassától kezdve Haváig! Sose voltam én társtalan! Szerelem is van a világon. Hogy nem nősültem, annak egyedüli oka a kötetlenség, az írói szabadság megőrzése. A családos embert köti a családja, szavaira jobban kell ügyelnie, szókimondását családja szenvedné meg különben. A családi állapot az írói bátorság korlátja. Az ár ellen csak egyedül lehet úszni. Kötetlenül. Nehezék, gátlás, előírás nélkül. En szavaimmal, írásaimmal csak magamnak okozhatok gondot és bajt. Nem kell tekintettel lennem senkire és semmire. Ez a szabadság előnye és velejárója. Es micsoda magány és társtalanság az, melyet jövő-menő levelek és állandó vendégjárás, látogatók cáfolnak és enyhítenek. Napirendem, időbeosztásom már három-négy ország író- és olvasótársadalmának nyílt titka. Tudják, hallották, tapasztalták és tovább mondják: délelőtt még friss vagyok, délután fél három és négy közt alszom... A kollektív magány: közintézmény."

A „stószi remete“-kifejezés egyébként egy vezércikknek köszönheti életét. A Prágai Magyar Hírlap ban a lap felelős szerkesztője, Flachbarth Ernő egyszer így kezdte mon- dókáját: „Akár tetszik a Reggel hegyi remetéjének, akár nem...“. Az első ütem tehát egy lekicsinylő gesztus volt. A genezis azonban még így sem pontos. A „stószi reme tét" megelőzte a „stószi vadász“. A legenda olcsó, kinullázó szellemeskedéssel indult, melyet a Kassai Ojság vetélt.

Már többször utaltam arra a ma már hihetelennek hangzó tényre, hogy Kassán 1920 körül hat magyar napilap jelent meg. (Kassai Napló, Kassai Újság, Kassai Hírlap, Esti ■Újság, Szabadság, Munkás.) A porondon végül egyedül és győztesen a Kassai Újság maradt. [A Munkás Mór. Ostravára került.) De milyen áron?! Ez a lap nem nevelte, nem irányította a közönség ízlését, de kiszolgálta csámcsogó kívánalmait: hosszú lére eresztett gyilkosságok, ponyva, krimi és pornográfia voltak csábszerei. A szlovenszkói magyar irodalom itt tagadásba vétetett. A „Kassai Napló“-nak, a szlovenszkói magyar irodalom e fontos szálláshelyének likvidálása jelezte legjobban a veszteséget. Induló irodalmunkra fütyült a Kassai Ojság, nem kellett, dobta, hisz a világ összes magyar lapjaiból ingyen és bérmentve ollózhatott szenzációkat. Szerkesztőségében emigráns kulik dolgoztak, akik a legalpáribb „bulvárlapot“ voltak kénytelenek összetákolni. Övást emeltem, egyszer, kétszer, többször. Az eredmény a Kassai Ojság 1924-es febr. 4-i számában olvasható el „Legenda a stószi vadászról“ címen:

»Előre kell bocsátani, hogy a legenda hőse nem tévesztendő össze a hasonló nevű s t ü s z i vadásszal, aki mégis csak volt valaki. A stószi kezdetben nem volt senki. Még „s e nk i“ se volt, mert a sophisták szerint a „senki" is valaki, már pedig a stószi vadászt csak alapos vegyelemzéssel lehetett megkülönböztetni a levegőtől. Ez a szellemiekben légnemű férfiú egy napsugaras tavaszi délelőttön kellemetlen viszketést érzett. Először higiénikus gondolatai támadtak, de ahogy jobban körülnézte magát, észrevette, hogy ami neki viszket, az nem más mint a szlovenszkói magyar irodalom. A viszketés csakhamar elterjedt a légnemű férfiú egész szellemi felületén, rövid idő ■alatt viszketegseggé vált és a stószi vadász a betegség ellenállhatatlan ingerétől hajtva elővette gyerekjátékból avanzsált vadászkürtjét, vállára akasztotta kétlövetü irodalmi puskáját, tarisznyájába tett egy darab saját sütésű „e mb e r i r o d al m at" és elindult a határba bakkot lőni.

A Sonntags-jägerek szépen svájfolt díszpéldánya megállóit az irodalom bozontos berkei előtt és belefújt kürtjébe: Eeeembeeerirodaaloom" hörögte rekedten a rozoga trombita, de a vadász nem kapott semmi visszhangot. Néma csend felelt a stószi vadásznak, akinek a sikertelenség nem szegte kedvét.

Másodszor is kürtjébe fújt: „T e e er emtőőő testvéérísééé g!" Erre sem jött válasz, mindössze egy varjú véleménye pottyant a vadász kalapjára. Még egy párszor trombitált a vadász, de egy-két méla vakkantásnál több nem hangzott feléje. Megvakarta a feje búbját. Ez aztán a rossz vadászterület — gondolta magában, de arról megfeledkezett, hogy az irodalmat csinálni kell, nem nagy szavakat trombitálni róla. Mit volt mit tenni, a peches vadász leült egy fatönkre és bánatában megette a saját sütésű „emberirodalma t“. Kóválygott a gyomra, szégyelt is hazamenni üres tarisznyával, gondolt egy merészet („ha nem használhatok, legalább ártok“) és végső elkeseredésében ráduplázott egy irigyelt sikerű szlovenszkói regényre. Nagyot