Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

durrant a puska, a stószi vadász boldogan dugta tarisznyájába zsákmányát és rohant haza. De otthon, amikor kibontotta a tarisznyát, szomorúan konstatálta, hogy bizony most is csak bakkot lőtt.

Ez a stószi vadász szomorú nótája.a

Ez a legenda, ez a szellemi elmarasztalás és kisemmizés egy szegény bértollnok műve volt. Az erkölcsi elmarasztalás kissé később jött — szinte hihetetlenül — 1958- ban! A két megnyilatkozás közt egy életforma alakult, melyet nemcsak legendaként, de sugalló magatartásként tartanak ma számon. A stószi vadász legendájának módszere azonban erősebbnek bizonyult: a stószi remetét hasonló módon igyekezték — most már morálisan — kisemmizni harmincnégy év múlva is.

Jubileuma alkalmából egyik írónkat szerkesztőtársa a csak Adyra szabott és csak Adynak kijáró és így tolakodó ízléstelenségként ható címmel — „Az értől az Óceánig“

— köszöntötte. Ez a cikk azonban kihatásában a „stószi remete“ ellen íródott, amit legjobban e sanda oldalvágás bizonyít: „Hogy (a köszöntött) író tévedett, hibákat követett el sokat? Igen hibázott, mint mindenki, aki nem él elrejtve remete módon. Nála több és nagyobb hibát azonban az követ el, aki óvatosan, gyanakvón félre áll, és nem vesz részt a vár fokának meghágásában".

Csak olyan ember, aki le tudta írni e mondatot, lehetett aztán spiritus rectora, rossz szelleme annak a kampánynak, mely egy év múlva az írószövetség ülésén a „Fábry-féle vox humana“ sürgős megbélyegzését és végleges felszámolását sürgette.

Mi minden bajt csinálhat egy magányban élő ember: tény-hamisításra, rágalmazásra, hitelrontásra csábít, dühödt rohamra! Még szerencse, hogy vannak, akik a „stószi remetét“ más világításban vetítik az emberek elé. A most megjelent cseh válogatás előszavában Rákos Péter például így tájékoztatja az idegen olvasót:

»Stőszon él ma is a köztudatban immár a „stószi remete“ állandó jelzőjével kísérten. Rossz jelző. Igaz, Fábry alig mozdul ki Stószról, de ottani remetesége látogatókkal népes. A földszintes kúriában egymásnak adják a kilincset írók, tisztelők, osztályostul betoppanó lelkes pedagógusok, egyszóval zajlik az élet; s ha a remete le akar pihenni kertjének egy szabadon burjánzó zugában, a „dzsungel“-ben, vendégszerető háza kapuján külön e célra szerkesztett tábla hirdeti, hol találja meg a bejelentés nélkül érkező, de sohasem váratlan látogató.

Mi sugárzik így Stószról, mi vonz oda magyarokat és nem magyarokat Szlovákiából és máshonnan is? Az életre szóló ritka szép gesztus, a személyiség, aki félelem és gáncs nélkül vetette magát bele az utolsó fél század Európájának szellemi küzdelmeibe, aki fenékig ürítette mindazt a keserűséget, amelyet Közép-Európa oly bőkezűen kínált fiainak, s akinek bölcsessége beérett.

Fábry, a kritikus és publicista ma éppen azért legismertebb és legtiszteltebb alakja a szlovákiai magyar kultúrának, mert nem helyi érdekű jelenség.«

„Nem helyi érdekű jelenség“: e meghatározással egy lokális fenomén — a remete legenda — hatályát vesztette. Stósz a kollektív magány szálláshelye és példája lett. Hiteshely. És ez a megállapítás nem a szerénytelenség iskolapéldája, de rögzítése, összefoglalása egy köztudatba átment valóságnak. Néha szükség van a bizonyításra: a világ nyugtázó válaszára; túl soká tartott az emésztő visszhangtalanság. Voltak pillanatok és helyzetek, amikor a logika erkölcsi törvényét követve, el kellett volna hallgatnom, elnémulnom. A magány — ne felejtsük el — menekülés is lehet, elzárkózás.

A magány a visszavonultság szinonimája. A magány csapdája az elidegenedésnek. Sem az emberiség, sem az emberség nem tűr elidegenedést és elidegenítést.

A kollektív magány csak a szolidaritás őrhelye lehet! Helytállás a közösségért: itt áltok, másképp nem tehetek! A közösségről, a kollektív tudatról van szó és nem a reflektorozott kinti ágálásról. Alfred Döblin pontosan látta meg a lényeget: „A nyilvánosság a közösség ellentéte“.

Épp ideje, hogy a remete szóról átváltsunk a lényegesebb fogalomra: a magányra. Azzal a paradox állítással kezdeném, hogy magány tulajdonképpen nincs, nem létezik. Az ember viszonylati lény, minden viszonylat pedig kettőn múlik: ember és világa nem különülhet el egymástól. Egymást vonzzák, taszítják, egymást tükrözik és determinál