Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Major Nándor (Jugoszlávia): Tárgyak, tér, regény
A kéz az ember sajátja, akárcsak az ész; a kezet és az észt, együttesen, egyazois harmadik dolog mozgatja: maga az ember élő szervezete; a gépet viszont az ember egyik-másik része ütemezi be, mint rajta kívül álló anyagot. A kéz az emberé, a gép, ha mégoly meghitt barátja is, idegen számára: holt anyag. És ezen nem lehet változtatni. S ha netalán, hosszú évezredek alatt némiképpen el is satnyulna a kéz, s az; ember csakugyan a hangjával vagy az eszével építené tovább világát, mint a madár a csőrével, akkor is dicső emlékek hirdetik majd azt a kort, amelyet a kéz korszakának nevezhetünk. tárgyak, tér, regény Azt hiszem, napjainkban egyetlen irodalmi műfaj sincs olyan szoros kapcsolatban az összefüggő térrel, mint a regény; a lírában sohasem jelenik meg közvetlenül, a dráma csak stilizált, kiszakított térrel operál, s legalább olyan fontos számára az a tér, amely a színpad mögött terül el, mint az, amit a szemünk láttára megelevenít, úgyhogy az összefüggő térnek csak darabkáit ragadja meg. Minden nagy regény nagy* összefüggő térséget tölt ki, nemcsak oly közvetlenül, mint Tolsztoj esetében, aki a Kaukázustól Pétervárig elterülő irodalmi világot teremtett magának — nagy meghökkenést keltene, ha egy írónk Szkopjétól Prágáig alkotna magának hiteles világot —, vagy miként Graham Green, aki úgy látszik, az egész földgolyót saját irodalmi világávat kívánja benépesíteni, hanem mindenekelőtt az összefüggő tér telítettségére gondolunk: jusson eszünkbe akár Thomas Mann, Kafka, Proust vagy Faulkner műve. Az idő az én terem, mondotta igen találóan Goethe, s ha valamire, a regényre nagyon is vonatkozik: az idő mélysége és rétegezettsége karöltve jár a tér kiterjesztésével és telítésével. A regény világát nem lehet megteremteni eleven történelmi tudat nélkül, a múlt, a jelen és a jövő szövődménye nélkül, olyan emberek nélkül, akiíc ennek a szövődménynek egy-egy fonalát — mindegyik fonálban megvan mind a három idő — gazdag egyéniségükkel képesek egyszerre nyilvánítani, méghozzá regényhősként,, egyéni módon. A regényvilághoz olyan hősök kellenek, akik jelen egyéni sorsukban visszamenőleg több emberöltő egy-egy diszkontinuált egyéni emberi sorsát is viselik, s előre is képesek vetíteni azt a jövő felé — nem a lesz, hanem a lehetőség bonyolult fonalán —, hogy aztán ilyen sokrétűséggel töltsenek be egy összefüggő teret. Nem véletlenül lett az újkori regény egyik klasszikus típusa az úgynevezett család- regény: több emberöltő markáns egyéniségeinek sorsa, világa, a hős egyéniségében egybefutva, benne gyökeret verve és általa sajátosan érvényre jutva időbeli mélységet kap, betölt egy összefüggő teret, ez a tér pedig akkora, amekkorát a hős révén a család — vagy egy közösség, egy együttes — betölteni képes. Az idő diszkontinuitásban való összefogása az egymásutániság — tehát egy időforma — széthullását eredményezi, de egy újabb időforma koherens megalkotásával jár; eredményezi az egyvonalú cselekménynek a hősre vonatkoztatott parancsoló kisugárzásának elérvénytelenedését, de megalkotja a polifónikus cselekményt, amelyben az ember olyképpen tevékenykedik, hogy hol ez, hol amaz a fonál kallódik el, vagy kerül elő térbe, az ember, a hős benne is van minden fonálban, meg kívüle is áll, egyiknek a végkövetkezménye sem sugárzik ki rá kizárólagos, kötelező, parancsoló erővel; eredményezi a földrajzi nagyságában extenzív tér szerepének lefokozását az ember cselekvésével intenzíven betöltött tér telítettsége javára. De bárhogyan is hulljon szét a tér* az idő, a cselekmény, bontsák fel bármennyire is a regényt, ahhoz, hogy művészi világot alkosson, mindenképpen szüksége van az emberek valamiféle együttesére, közösségére, akik a regény megalkotandó világában valamiképpen közreműködnek. És itt ismét kiderül: ezeknek az embereknek, nevezzük őket hősöknek, továbbra is sorsuk mindhárom idődimenziójával kell rendelkezniük, bárhogy is rejtsék egyiket a másik mögé; ha valamelyik hiányzik, élettelen, sematikus irodalmat kapunk. Azt is mondhatnánk tehát, hogy a regényhez a konstituálandó világ viszonylatában maximális egyéniségekre van szükségünk. Az emberi világ, a merőben alkotott is, csak az emberek konkrét egymás közti viszonyában nyilatkozik meg művészileg. Konkrét egymás közti viszonyát az ember tárgyi tevékenységét folytatva teremti meg; e viszonyok nem pusztán valami megfoghatatlan szellemiségből, ideális beszédből, kinyilatkoztatásból, magatartásból, a csupasz emberek puszta egymás közti érintkezéséből
