Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Major Nándor (Jugoszlávia): A kéz korszaka

■vagy a szellem alázatos szolgája, ellenkezőleg, egyszersmind azonosság és ellentét feszült közöttük abban az egymásra utaltságban, amelyben a kéz nevelte és élezte az •észt, újabb lehetőséget villantott fel előtte, de megszabta a korlátait is, az ész viszont kifinomította a kezet, legrugalmasabb testrészünkké képezte, amelynek nagyszerűségét csak akkor láthatjuk, ha az állati mancs és az emberi kéz képességeit alkotásukban vetjük össze. Az ész idomította úgy a kezet, hogy behatolhasson a dolgok mélyére, kifürkéssze a teret, a súlyt, garmadával a minőséget, megalkossa a természet világa mellett azt a másik világot, amelyet kizárólag az ember világának mondhatunk, amelyben tehát az életünk folyik: a kultúrát.

E különös testrészünk szerepe világunknak és önnönmagunknak, az embereknek létrehozásában, a világ legragyogóbb elméit foglalkoztatta: az a különös talány izgatta őket, amit a kéz viszonylagos önállóságának mondhatunk. Az a keserűséget okozó jelenség döbbentette meg őket, hogy amit a képzelet, az ész olyan nagyszerűen meglátott, a kéz .gyakran csak oly gyatrán, kiábrándítóan volt képes megalkotni, és fordítva, az lelkesítette fel őket, hogy ahol a képzelet, az ész csak homályban matatott, a kéz váratlanul csodás alkotást teremtett, mélyebbre hatolt az észnél, fényt derített olyasmire is, feltárt az ész előtt olyan dolgokat is, amelyek az ismeretlenség mélyén hevertek hosszú évezredekig.

A kéz, ez a különös, rugalmas, könnyedén idomuló és keményen idomító testrész, .amely nélkül még ma is nyilván a természet mélyén bolyongana az ember, megigézte a legnagyobb művészeket is. Ezer arca van a kéznek; tessék csak végignézni azokat a vázlatokat, amelyeket a legnagyobb festők készítettek róla. A kéz dicsérete? Ezt írhatnánk mindegyik alá. Ez a címe Focillon, a ragyogó — különben formalista — esztéta tanulmányának is, az irodalom egyik legszebb, legnagyszerűbb himnuszának, ,a kézhez. A kéz, gyökerében új világot alkotva, mindenen otthagyja a nyomát! A kéz megküzd az anyaggal, amelyet átváltoztat, a formával, amelyet átformál. „A kéz az •ember dajkájaként, nevelőjeként megsokszorozza az embert az időben és a térben“, írja Focillon, midőn már a kéz dombjainak és völgyeinek ragyogó tájképét, sőt topográfiáját is megrajzolta, a bal kéz és a jobb kéz külön képességeit is megmutatta, s már-már azt az érzést keltette bennünk, hogy már aligha lehet mit mondani a kézről.

Pedig a kéz fölött ott lebeg az a nagy talány, amelyet Focillon éppen csak megemlített, s óvatosan elkerült: a kéz megalkotta a gépek sokaságát, amelyek aztán rszép lassan kiszorítják a kezet, elvégzik helyette a munkát, elveszik tőle a képességet, ügyességet. Az ember beállít egy gépet, megnyom egy gombot, s a kész termék a kezébe hull, anélkül, hogy a kéz akárcsak egyet is megtett volna abból a sok ezer kimért, pontos mozdulatból, amelyre korábban szüksége volt, hogy a terméket előállítsa.

A gép kiveszi az ember kezéből a sebészkést, sugárral vág a húsba, kiveszi az ecsetet, fúvócsővel, masinériákkal festi a vászonra a színeket, elveszi az ember testét, hangját, mozdulatait, s a vászonra vagy a képernyőre vetíti, még akkor is, amikor már maga az ember rég elenyészett, kiveszi a kezéből a tűt, a kalapácsot, a mérőlécet, vagy legfeljebb annyira hagyja meg, hogy egy-egy mellékes öltést, csapást tehessen.

Beköszöntött tehát e nagyszerű testrész alkonya? A kéz hosszú története után döntő "fordulat elé érkezett? Hiszen, ha a gép mindent elvégezhet, távlatilag a kéz nélkülözhető is: az embernek még a gép gombját sem kell megnyomnia, hiszen a gép működését a hang kommandójára is beállíthatjuk, sőt közvetlen kapcsolatba hozhatjuk az .«sz munkájával is, amelynek utasításaira a gép — ha recsegve-ropogva is — felelhet.

De a gép, épp itt derül ki, csak élettelen szolgája lehet az észnek, holt anyag, amely csak akkor lázadhat fel, ha ez is az ész akarata, vagy ha rövidzárlat történik az észben: megengedi a rövidzárlatot. A gép túlszárnyalhatja a kezet ügyességben, érzékenységben, s bár mechanikusan ismétlődő, szellemtelen munkát végez, szülhet ragyogó meglepetéseket, feltárhat olyan mélységeket az ész előtt, amelyek korábban, éppen az érzékenység határai folytán, rejtettek maradtak. A gép maga is az ember világa, tehát nem a természet, hanem a kultúra teremtménye, csodát művelhet az emberi világ felvirágoztatásában, de egy dologban sohasem mérkőzhet a kézzel, s ezért az ember mindig visszatér a kézhez, mindig rá van utalva, sohasem hagyhatja cserben: amiatt az organikus egység miatt, amely az élő szervezetet egybekapcsolja, részeit — egymás támogatására — kifürkészhetetlenül és pótolhatatlanul, csak az élő szervezetben lehetséges módon egybehangolja, ritmusban tartja, egyetlenként élteti, egybefűzi.