Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Hamšík, Dušan: A középszerűség géniusza

lepőnek tűnhetnek föl. Hitler sem volt kivétel, hiszen ő már a merényletet követőleg

— igaz, hogy hosszas önsanyargató elmélkedés után — kijelentette:

— Kételkedni kezdek abban, hogy a német nép egyáltalán méltó-e az én nagy eszményeimhez.

Ám ez a mondat a pillanatnyi csüggedtség megnyilatkozása lehetett annak a belső megrázkódtatásnak a feszültségében, amely sokkal súlyosabb következménye volt a merényletnek, mint a Jelentéktelen fizikai sérülés. Hitler azonban már 1934-ben sem volt mindig derűlátó; ugyanis Hermann Rauschning feljegyzése szerint, aki akkoriban a legbizalmasabb környezetéhez tartozott, a következőket mondta:

— Ha netán nem győznénk, akkor is magunkkal kellene rántanunk a fél világot a pusztulásba, hogy ne maradjon senki, aki Németországon diadalmaskodnék. Az 1918-as esztendő nem ismétlődik meg. Mi nem adjuk meg magunkat!

Egy más alkalommal lényegében ugyanezt hangoztatta:

— Sohasem hódolunk meg; nem és nem, soha! Talán megsemmisíthetnek bennünket, de ha ez bekövetkezik, a szakadékba magunkkal rántjuk a világot, a lángokban álló világot!

A náci párt körzeti vezetőinek 1944-es gyűlésén sem tagadta meg önmagát:

— Ha a német nemzetet a harcban legyőznék, akkor túl gyengének bizonyulna ahhoz, hogy megállja a helyét a történelem próbatételén, s megérett a pusztulásra.

„A legjobbak elhullottak“

Albert Speer, fegyverkezési miniszter, a diktátor régi kedvence, eredeti foglalkozása szerint műépítész és mint ilyen a kancellár építészeti elgondolásainak megvalósítója, ez az éles eszű és művelt ember 1945 március második felében hosszú fontolgatás után levelet irt Hitlernek. Egészen nyíltan és kertelés nélkül megírta, hogy a háború mind katonailag, mind gazdaságilag elveszett, tehát nincs értelme a német anyagi javak további feláldozásának, amelyek a nép jövendő létének alapját képezik, még ha ez a lét nyomorúságosnak ígérkezik Is. S mit szólt ehhez Hitler? Nem heveskedett, nem adott parancsot Speer kivégzésére, miniszteri rangjától sem fosztotta meg, nem vettek rajta erőt hírhedt dührohamai sem, amelyek különben is inkább csak a mendemonda szüleményei. Meghívta Speert föld alatti főhadiszállására, s ott higgadtan és tárgyilagosan kifejtette a maga nézeteit:

— Ha elveszítjük a háborút, a nemzetnek is vége. Ez a sors elkerülhetetlen. Egyáltalán nincs szükség arra, hogy holmi létalapról, akár a legszerényebb lehetőségek biztosításáról is beszéljünk. Épp ellenkezőleg: sokkal helyesebb, ha minden megsemmisül, ha mindent magunk semmisítünk meg. A nemzet gyengének bizonyult, s a jövő egyedül a keletről előretörő erősebb népet illeti meg. Utóvégre azok, akik a háború után életben maradnak, nem sokat érnek, hiszen a legjobbak elhullottak.

Megváltozott talán Hitler viszonya a nemzethez, amelyet mindig felsőbbrendűnek, elhivatottnak tartott, s amelyben a tökéletesség eszményképét látta? Megrendült a hite saját nemzetében, amelynek vezető szerepet szánt az egész világ életét átalakító, nagy horderejű folyamatban?

Mindent vagy semmit!

Ne feledjük, hogy a túlhajtott nacionalizmus szüntelenül, a kezdettől egészen a végig, a nácizmus egy tartópillére, sőt előfeltétele volt. Márpedig ez századunk legképtelenebb paradoxonja, a legsúlyosabb ellentmondás abban a korban, amikor a világ a lenyűgöző tudományos és technikai haladás eredményeként megkisebbedett, amikor a nemzeteknek megvan a lehetőségük, hogy — sokkal inkább, mint bármikor — a múltban — előítéletek nélkül kölcsönösen megismerjék és megértsék egymást, amikor az alapvető kérdésekben, az élet megóvására irányuló Igyekezetünkben és a földi lét biztosítása végett minden különbözőségünk ellenére a legnagyobb egységre kényszerülünk, s amikor földünket mind szilárdabb meggyőződéssel mindnyájunk közös bolygójának, közös bölcsőjének és sírjának kell tekintenünk. S ebben a században az emberiség gazdag hagyományokkal rendelkező és régi nemzeteinek egyikét pillanatok alatt elárasztotta a túlzó nacionalizmus hulláma, aminek következményeként egyetlen nemzet korlátlan hatalmat akart gyakorolni a többi fölött, s úgy döntött, hogy önkény