Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

— Akkor keressünk szállást — indítványozta, és a hangjában nem volt semmi sértődöttség.

Én a szálláskeresés dolgában is tanácstalan maradtam. Ebben is Zsuzsa volt a kezdeményező. Éppen egy falu széléhez értünk, s ő mindjárt az első háznál bekopogott.

Nagy bajszú öreg paraszt nyitott ajtót.

— A szüléink a harmadik határban kubikolnak, oda indultunk az öcsémmel. Ha volna hely éjszakára, bárhol meghálnánk.

A gazda nem is igen nézett ránk, a ház vége felé mutogatott.

— Az istállóban van hely, ott megaihatnak. Félkezében petróleumlámpát lóbált, azzal indult meg előttünk.

Az istállóban egy árva tehén ácsorgott. A trágyaszag kissé csípte az orromat, még sosem aludtam istállóban. Zsuzsa itt is feltalálta magát. Amint a gazda magunkra hagyott, szénát rakott a jászolba, s ott egymás mellé feküdtünk. Félszemmel a tehenet figyeltem. Mindenesetre megnyugtatott, hogy meg van láncolva, így nem taposhat meg álmunkban. Aztán a tücsökjáték is eszembe jutott, de Zsuzsa békésen feküdt mellettem, igazi testvérként, úgy, ahogy a gazdának bemutatkoztunk. Az egész napi céltalan gyaloglás annyira kimerített, hogy rögtön elaludtam. Arra ébredtem, hogy iszonyúan szomjas vagyok.

— Szomjas vagyok — motyogtam inkább magamnak, de Zsuzsa is meghallotta, és talpra szökkent.

— Megfejem a tehenet.

— Azt ne — igyekeztem tiltakozni.

— Miért ne? Ott a sajtár az istálló sarkában.

Féltem a tehéntől, de ezt nem vallottam be Zsuzsának.

— Hátha jön a gazda.

— A, korán van még.

Hagytam, csináljon, amit akar. Amikor újra oda pillantottam, Zsuzsa már a tehén alatt térdelt. Egyenletesen ráncigálta a tehén tőgyét. Milyen nagy vörös keze van! — És a haja csupa szalma. Biztosan az enyém is. Kezdtem a hajamból szedegetni a szalmát. Akkor csikordult az istállóajtó. A gazda lépett be. Hű, most kitör a botrány! Zsuzsa is a nyíló ajtó felé kapta a fejét.

— Jó reggelt! — kiáltotta a gazda felé vidáman. — Gondoltuk, hálából, az éjszakai szállásért, végzünk egy kis munkát.

A gazda komótos léptekkel elindult a tehén irányában, aztán megállt Zsuzsa háta mögött, és nézte, hogyan telik a sajtár. Egy ideig állt, szemlélődött, megtömte a pipáját, rágyújtott, aztán kifelé indult. Csak az ajtó mögül szólt vissza.

— Ha szomjasak, ihatnak a tejből, ott van a bögre a padkán.

Nagyot sóhajtottam, s ezzel a sóhajjal Zsuzsa iránti szemrehányásomat is igyekeztem kifújni magamból. Majdnem bajba kerültünk miatta. Tejivás közben is erre gondoltam, és Zsuzsa vörös kezére, amely nem hasonlított a virágokra.

Szalmás a hajad — szóltam rá, mert bosszantott, hogy olyan gondtalanul szürcsöli a tejet.

Némi riadtság csillant a szemében. Na, végre — gondoltam. Mégiscsak disznóság, hogy ketten vagyunk, s csak egyedül félek. Zsuzsa még mindig a szalmát szedegette a hajából.

— Indulunk — jelentettem ki határozottan, s neki is vágtam a falun keresztül. Hátra se néztem, tudtam, hogy Zsuzsa utánam jön. Na, most mindjárt megkérdezi, messze vagyunk-e még. De nem kérdezte. Szótlanul követett. Libasorban mentünk. Ha nem szól, nem szól. Szomorkodjon. Miért jött velem. Ebbe a némaságba mégse tudtam belenyugodni.

— Ki bántott? — fordultam hátra.

— Engem senki.

— Akkor meg mit szomorkodsz?

— Én nem szomorkodom. A szomorúságnak semmi értelme, azt nem lehet megenni.

Újból elfutott a méreg. Ekkora szamárságot még sose hallottam. Méghogy a szomorúságot nem lehet megenni!

— Ha nem tetszik, visszafordulhatsz!

Amint kimondtam, mindjárt meg is bántam, ugyanakkor a megszokott cipőkopogás is elhallgatott. Zsuzsa megállt az út szélén.