Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

— Akarod, hogy visszamenjek?

— Én nem, felőlem jöhetsz, ameddig kedved tartja, csak ne légy szomorú, mert azt nem bírom.

Láttam, hogy felderül az arca. Úgy zárkózott fel hozzám, mint egy hűséges kutya. Kellene valami vigasztalót, valami kedveset mondanom. De mit? Zsuzsát nem vihetem az anyámhoz, Zsuzsát sehova se vihetem. Ha elkezdem sajnálni, attól csak a saját gonoszságom növekedik.

Ö mindenesetre úgy tett, mint aki nem szorul vigasztalásra. Időnként lehajolt, s az út szélén mezei virágokat tépett, kankalint meg margarétát, a láncfű bóbitáját fújta,, és valami ismeretlen dalt dudorászott. Háromszor-négyszer is elismételte. A végén már én is tudtam a szöveget, s magamban önkéntelenül ismételgettem:

„Pintyőke kismadár párjától megszökött, vígan ugrándozott a lombos fák között.

Várj, várj, megfoglak én, szólt a lány. — Tünemény!

Várj, várj, megfoglak én, szólt a lány. — Tünemény!

Addig ismételgettem, amíg a dalra is megharagudtam.

— Mást nem tudsz?

— Tudok, de ez tetszik a legjobban. Neked is tetszik?

Ráhagytam. Előttünk az út mentén cseresznyefák piroslottak. Zsuzsa is a fákat nézte, mintha rajtuk keresné a pintyőkemadarát. Az egyik fához váratlanul odafutott, és megölelte.

— Mesélj valamit.

— Nem tudok.

— Dehogyis nem. Te olyan szépen tudsz mesélni. Gondolj ki valamit, szedek neked cseresznyét. — Válaszra se várt, belekapaszkodott a fa kérgébe, s már kúszott is fölfelé.

Amikor elérte a fa koronáját, kissé előrehajolt, mintha hintázni akarna a két legfelső ág között. Akkor valami reccsent. Zsuzsa nem is kiáltott, hangtalanul zuhant lefelé, arccal előre. Odaszaladtam. A szája csupa vér volt. A két első foga hiányzott. Segélykérőn nézett rám. Nem tudtam, hogyan segítsek. A hátát simogattam, hogy ne lássam a véresre összehorzsolt arcát. Sajnáltam és iszonyodtam tőle.

— Orvoshoz kell menni.

Zsuzsa csak biccentett, és kuporogva ült a fa alatt. Én ide-oda futkostam körülötte. Az úton éppen akkor tűnt fel egy kocsi. Nagy porfelleget kavart maga előtt. Már messziről lóbáltam a sapkámat, mégis majdnem a lovaknak szaladtam. A bakról valaki dühösen rám mordult:

— Te hülye!

A cseresznyefa felé mutattam.

— Na, mi van? — De aztán a kocsis mégis leszállt a bakról, és odajött Zsuzsához.

— Szánjatok fel.

— Én nem, csak... — motyogtam az orrom alatt, és felsegítettem Zsuzsát. A szeme csupa könny volt. Láttam, hogy szeretne valamit mondani, de a felső ajka egészen bedagadt. Nem akartam, hogy erőlködjön, és a kezemmel hadonásztam.

— Nekem tovább kell mennem. Majd írok. Megírom a címemet.

Zsuzsa megadón bólintott. A kocsi elindult.

Gyors léptekkel én is nekivágtam, ellenkező irányban. A szemem előtt vörös karikák táncoltak, aztán Zsuzsa száját láttam, tele volt piros cseresznyével. Csak el ne bőgjem magamat. Zsuzsának is jobb. Zsuzsát hazaviszik, meggyógyítják, biztos, hogy meggyógyítják. És az, aki előre indul, mindig rálép valamire. Most már azt is tudtam, hogy- hová megyek. Körülbelül öt-tíz kilométerre lehetett a kastély. Elmegyek az anyámhoz, mást úgyse tehetek. Az anyám majd fog ordítani, de azt ki lehet bírni. Egyszer még Zsuzsa is hálás lesz, hogy így történt, milyen jó, hogy nem játszottunk tücsökre.