Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Duba Gyula: Szülőföldem

volt a közvetlen oka, hiszen ez itt az elmúlt majd fél évszázad során már háromszor változott (Monarchiából Csehszlovákia, aztán Magyarország és újra Csehszlovákia), a falu élete mégsem változott, egyenletesen és öntörvényűén fejlődött tovább; a most bekövetkezett változások oka valami más.

Kezdődött azzal, hogy a front elvonultával, a ragyogó tavaszban nagyon kevés ló maradt a gazdák kezén. A teheneket is elvitte a hadviselés gépezete és a kilakoltatás. Amikor a támadás elől a hátországba vonultak a frontvonalban fekvő faluk, és az állatokkal nem tudtak a gazdák mit kezdeni, otthagyták a hadseregnek, vagy szekeret kaptak értük; soha ilyen egyszerűen nem vált meg még a parasztember állataitól. Apám egy tehenet vezetett el, ez lett a jövőben felújítandó állatállomány alapja. A lóhiánnyal egyszerre felborult a falu értékrendje: az volt a „jó gazda“, akinek lova volt. A föld már nem értékmérő, ott hever parlagon, túrja, akinek kedve van hozzá. Mivel túrná, ha nincs lova? S az, hogy valaki lótulajdonos vagy sem, nagymértékben a szerencsétől függ meg az ember ügyességétől; amikor a nép egy hónap múltán hazaszivárgott, a kertek alatt sebzett és rühes katonalovak csatangoltak, de mire mi megérkeztünk, a korábban jövők már összefogdosták őket. Petróleummal mosogatták a rühes lovakat, ápolgatták, szinte babusgatni kellett őket, hogy erőre kapjanak. S alighogy valamennyire jöttek, és a tulajdonosaik lassan befoghatták őket (először üres szekérbe: fokozatosan szoktatták őket a teherhez) —, mondom, alig tették rájuk a hámot, az államhatalom, első jelentkezéseképpen, bizottságot küldött a faluba, hogy szétossza a hadilovakat. Ideiglenes gazdáik elővezették őket a kocsma előtti térre, a bizottság helyet foglalt az út közepére állított asztal mellett (orvos, civilek és katonatisztek tartoztak belé, s a falu új elöljárósága is ott segédkezett), a gazdák pedig megálltak a házak előtt, a köves úton, és várták, hogy a jószerencse az udvarukba pottyant egy zörgő csontkollekciót. Furcsa lóvásárnak tűnt az egész, mert a lóállomány gyászos képet nyújtott; voltak itt bozontos sörényű, apró termetű hegyilovak (muszkalőnak hívták a faluban), csontig soványodott, de már erőre kapott hórihorgas nóniuszok, barnapiros magyarlovak, sőt néhány széles tomporú, közepes termetű muraközi is akadt. Egyben viszont megegyeztek: Tornyai János „Bús magyar sors“ című képének a borús ég alatt csüggedt fejjel előre feszülő, csontos lovára emlékeztettek esettségükben és nagy lerongyolódottságukban, amit még csak kidomborítottak a testüket borító, geny- nyes, csorgó sebek. A bizottság sorba vette a lovakat, felbecsülte az értéküket, és elosztásukban azt a lényegében helyes elvet követte, hogy aki katonalovat istállójába vezetett, ápolta, és eddig etette, ha szüksége van rá (ha van földje), tartsa meg magának; akinek nincs földje, vagy a kellőnél több lova van — ilyen is akadt, lóimádatból vagy számításból négy-öt lovat is összeterelt —, attól elvették és másnak adták. S így az új államhatalom első jelentkezésével a korrupció embriója is helyet talált a faluban; akinek sikerült utat és ismeretséget találnia a bizottság felé, az kapott lovat. Apámnak nem sikerült. így ő vagy kölcsönkért vagy egyszerűen kibérelt egy pár lovat (emlékszem, egyszer két hétre kapott meg egy pár erős lovat egy tábla lucerna első kaszá- ’ásáért), máskor meg földet adott megművelésre az igavonókért. De a lóhiány mindenképpen a komolytalanság vonásait lopta be az önérzetes és a maga módján méltóságos parasztvilágba; azelőtt itt sokat adtak a szép és jő lovakra, s az olyan pár ló, amelyik bárhonnan „kihúzta“ a megrakott szekeret, nemcsak érték, de büszkeség is volt, s most egyszerre — miután a legtöbb gazdának csak egy lova volt — össze kellett fogniuk egy fürge léptű, mokány muszkalovat és egy teveként himbálózó, ösztövér magyar lovat, mely alatt a kis lovacska akár elsétálhatott volna, vagy összefogtak lovat és tehenet, amire még példa nem volt. Vetni kellett, a határ háromnegyed része az első esztendőkben így is műveletlenül maradt, a külső határ még négy-öt év múlva is mácsonyát és korót termett. Ügy gondolom, a fura lovasfogatok és a szükségből gyomot termő mező volt az, ami elsőnek ásta alá a falu régi életét. Ezekhez járult még a tiltott pálinkafőzés, a feketézés kezdete és a hírből ismert — csempészkedés, mely ténykedés eredménye, az áru, a falu anyagi javainak vérkeringésébe került. Mindezek a komolytalanság, a könnyelműségre való hajlam és a földdel, munkával szemben való felelőtlenség csíráit hordozták magukban.

Mind ez ideig komplex magyar közösség volt a falu, és a jogfosztottságáról csak annyit tudott, hogy nem nyílt iskola, s a gyerekek otthon maradtak. Az első — anyagi jellegű — megkülönböztetésre a háború utáni első termő évben került sor; az

1946-os rendkívül száraz nyár következtében „besült“ a termés, s az állam hatalmas