Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - DISPUTA - Sziklay László: Milan Pišút és a magyar irodalom
Helyes kiindulási pontjának, de ekkor még tűlzott általánosításának keveredése tapasztalható e sorok írójának két fiatalkori tanulmányáról írt bírálatában is. Talán nem vádolnak meg túlzott szubjektivitással, ha itt azonnal megállapítjuk: szigorú tárgyilagosságra törekvése még ma, a hosszú évek távlatából is meghatódottságot vált ki abból az olvasóból, aki ismeri a kor mérgezett légkörét. Ha itt Pišútnak nemcsak a magyar irodalomhoz fűződő kapcsolatait akarnók megvizsgálni, érdemes volna hosszabban kitérnünk arra a kérdésre, hogy a kezdő magyar szerző Sládkoviö-szemlé- letének s az ő Detvan — Toldi interpretációjának különbségéből fel lehet mérni az alapállásnak azt a különbségét is, amely az adott korban még a legjobb szándékú magyar és szlovák kutatók közt is megvolt. Amíg a magyar tanulmány mindenáron a közös vonásokat kereste Sládkovič művei és a kor magyar irodalma között, addig Pišút a már említett irodalomszociológiai egyezéseket és különbségeket hangsúlyozta (7,15). De a kiindulási pontoknak ez a különbsége még jobban kiütközött I problemi della storia della letteratura nell’Europa Centro-Orientale című tanulmányunk5 bírálatában. Pišút — elismerve összehasonlító törekvéseink objektív szándékát — végeredményképpen jól rátapintott fejtegetéseink legalapvetőbb negatívumára: túlzott hunga- rocentrizmusunkra, arra, hogy ekkor még túlságosan csak a magyar irodalmat helyeztük a középpontba, amikor Középkelet-Európa irodalmi problémáit felvetettük. Mi az oka viszont annak, hogy Pišút épp az ellenkezőjét látta e módszerünkben annak, amiért már ebben a korban is harcoltunk (4,2)? A kor hivatalos magyar politikájával szemben akartuk már ekkor is felhívni a magyar tudomány figyelmét a szomszéd irodalmaknak a miénkkel párhuzamos fejlődésére; igaz, annak a légkörnek a hatása alatt állva, amelyben ekkor éltünk. Történeti perspektíva kell hozzá, hogy ezt objektíve fel lehessen mérni. Az egykorú szlovák tudós magyarságszemléletét viszont 1943-ban a már teljesen fasizálódott Horthy-Magyarország hivatalos kultúrpolitikája határozta meg: „Konečne s týmto súvisí celkový štýl maďarského života spoločenského a duchovného, značne odlišný od susedných národov. V ňom je všetko zamerané na etiketu, všetky inštitúcie a formy spoločenského styku majú na sebe pečat ľart pour Yart-izmu, ktorý uzaviera skutočnosť každodennú magickým kruhom. Maďarská literatúra je plná tendencií ušľachtilých, ba aj revolučných, ale aj to patrí k etikete. Opravdivá sloboda ducha a demokratické hodnotenie človeka sa stalo manierou, značkou pre vývoz, dome však nanajvýš témou uhladenej konverzácie (4/2)“. Amilyen jó jellemzése ez a néhány mondat az egykori Magyarország, illetőleg legfelső körei magatartásának, annyira igazságtalan a magyar irodalmi múlt egészével szemben. S mégis! Milan Pišút ebben a bírálatában oly szempontot vet fel, amelynek a lassú, fokozatos érvényesülése csak napjainkban kezd kibontakozni: a Balti-tengertől az Égei-tengerig, „a német és az orosz irodalom közt“ fekvő területen keletkezett irodalmak kölcsönös vizsgálatának szükségességét (4,2). Ezt körülbelül abban az időben hangsúlyozza, amikor — más pozícióból kiindulva — magyar nemzedéktársai is ezeket a húrokat pengették. Talán nem zökkenünk ki túlságosan gondolatmenetünkből, ha megemlítjük, hogy Irina Nyeupokojeva, a moszkvai Gorkij Világirodalmi Intézet osztály- vezetője hasonló módon fejezte ki magát, amikor 1966 novemberében a berlini Német Tudományos Akadémia Szláv Intézetének nemzetközi konferenciáján a szovjet tudósok világirodalomtörténetének e területtel kapcsolatos gondjairól beszélt. A marxista szemléletmód, illetőleg irodalomelemzési módszer érvényesülésének tartjuk Pišút életművében, hogy a negyvenes évek közepére kialakult, fentebb bemutatott álláspontját fejleszteni, illetőleg finomítani tudta. Nemcsak az a tény tanúskodik erről, hogy a szlovák irodalomtörténetlrásban meggyökeresedett hagyományoknak ellentmondva tudott szinte szenvtelenül, mégsem ridegen objektív hangon nyilatkozni a szlovák-magyar viszony eladdig „kényes“-nek nyilvánított kérdéseiről (5). Álláspontjának fejlődéséről elsősorban az tanúskodik, milyen öntudatosan vallja: a szlovák irodalomtörténetírás kezdettől fogva megfeledkezett arról, hogy a magyarhoz fűződő kapcsolatokat kutassa. Igaz, hogy itt még csak „a magyar irodalomnak a szlovákra gyakorolt pozitív vagy negatív hatásáról" beszél (6,173), de a Stúr-iskola kezdetei és a magyar romantika kapcsolatairól szóló tanulmánya, amelyben ezt a mondatát leírta, sokkal nagyobb jelentőségű programot ad, mint a hatások egyszerű kutatását. Változatlanul már ismert irodalomszociolőgiai álláspontjából indul ki, de az eddigieknél 5. Helicon, IV. 1—3. 171—176.
