Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - DISPUTA - Sziklay László: Milan Pišút és a magyar irodalom

goztak, amelyet erősen megmérgezett a két nemzet uralkodó osztályának vad sovinizmusa, amikor maga a hivatalos kultúrpolitika sem igyekezett felszámolni a múlt megrögzött előítéleteit, hanem — éppen ellenkezőleg — azok kiélezésén fáradozott.

Milan Pišút első nagyobb szabású jelentős, ma is fontos forrásértékkel bíró műve, az 1938-ban megjelent Počiatky básnickej školy Štúrovej látszólag csak magának a szlovák irodalomnak e döntő fontosságú korszakát akarja feltárni, de — hasonló célkitűzésű elődeivel ellentétben — messzemenő módon veszi tekintetbe azt a már mindenki számára evidens szempontot, hogy a régi, többnyelvű Magyarországon az egyes irodalmak fejlődése párhuzamosan, egymással összefonódva zajlott le. Nemzeti irodalomtörténetírásának hagyományaival, de e műve sajátos célkitűzésével is magyarázható, hogy e párhuzamosságot és összefonódottságot elsősorban az irodalomszociológia szempontjából vizsgálja. Jászi Oszkárra támaszkodva rajzolja meg az egykorú Magyarország társadalmi képét, s abba helyezi bele a szlovák irodalmi fejlődés szempontjából oly döntő fontosságú Štúr-iskola első lépéseit. Rámutat, hogy a magyar oligarchia Európa egyik legdiktatórikusabb feudalizmusa volt (1,1) sj ebből a tényből kiindulva igyekszik rávilágítani a tényre, hogy a latin nyelvűség feudális egységéből hogyan differenciálódott a magyar és a szlovák nemzeti mozgalom. Jól látja a kettő társadalmi alapjának különbségét is: azt ti., hogy a magyar nemzeti törekvéseket elsősorban a nemesség támogatta, a szlovák megújulás harcosai pedig a sokkal kisebb hatalommal rendelkező kispolgári, illetőleg értelmiségi elemek voltak (1,7). Igen helyesen ebből a tényből vezeti le egyrészt a kor nemzetiségi ellentéteit, másrészt a két egymással párhuzamosan fejlődő irodalom eltérő jelenségeit is.

Abban a korszakban, amikor Pišútnak ez a műve megjelent, maga ez a felismerése is történeti jelentőségű volt, s kedvezőbb nemzetiségpolitikai feltételek között termékeny továbbkutatásra ösztönözhette volna a szlovák kortársakat is. Anakronizmust követnénk el, ha a szerzőnek a kutatás mai, fejlettebb álláspontjából kiindulva már ezzel a művével kapcsolatban is szemére hánynók, hogy a magyar társadalom rajzát ekkor még meglehetősen leegyszerűsíti; akkor, amikor a két nacionalizmus (a magyar és a szlovák) társadalmi alapját lényegében véve jól határozza meg, semmit sem szól a magyar irodalom plebejus vonaláról, amely maga is szembeszállt a nemesi szemlélettel, s radikális módon akarta demokratikus irányba terelni a fejlődést.

Nem nehéz ennek az okát megállapítanunk, ha következő idevágó műveit elemezzük. Romantický čin v literatúre című, máig sem eléggé1 értékelt tanulmánya végső soron azt a lényeges különbséget ragadja meg, amely a nyugat-európai romantikus irodalmak s a szlovák romantika között áll fenn. Itt most csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a „tett“ romantikája, illetőleg az, amit Pišút elsősorban Štúrékra tart jellemzőnek — művészi céljaikat is a politikai aktivitás szolgálatába állították — általános közép- kelet-európai jelenség. Szlovák-magyar viszonylatban ezt Pišút nemcsak hogy felismeri, hanem konkrét példával céloz is a két irodalomnak helyzetükből adódó párhuzamos és eltérő vonásaira. Röviden rámutat a nemzeti ébredés kezdeti időszakának néhány feltűnő párhuzamára (Kisfaludy Sándor — Kollár; Vörösmarty — Hollý; Arany — Sládkovič, 3,16), s részletesebben tér ki a Sládkovič (Detvan), valamint Arany és Petőfi (Toldi, János vitéz, 3,16—17) között adódó tipológiai egyezésekre és különbsé gekre. Alapos összehasonlító műelemzésre rövid tanulmányában nem vállalkozhatott, vizsgálatait a szóban forgó költők társadalmi alapjából kiindulva, tehát alapjában véve már a marxista tudományhoz közel állva végzi el. így tudja meghatározni a Toldi és a Detvan hasonló társadalmi funkcióját a két irodalomban, de lényeges szemléletbeli különbségüket is: míg Aranynál — a nemesi színezetű magyar nemzeti törekvéseknek megfelelően — Miklós „elnyomott nemes“, aki erényeivel a király legelső vitézei közé küzdi fel magát, addig Martin mindvégig megmarad egyszerű parasztnak. Petőfi János vitézével kapcsolatban viszont ekkor még túlzásba viszi társadalomtörténeti szempontja alkalmazását: a „nemesi“ szemlélet érvényesülését látja abban, hogy Jancsi — mint kitűnő népi hős — „királylányt“ vesz feleségül. Valójában Jancsi sorsa Petőfinek a Sládkoviöénál is plebejusabb szemléletét tükrözi: — Jancsi elutasítja a francia királylány kezét, s Iluskához marad hű, vele együtt lesz — népmesei hős módjára — Tündérország „uralkodója“ (3,16.17). Ennek a magyar plebejus vonalat tudomásul nem vevő szemléletnek a következménye az is, hogy Pišút még ekkor a magyar irodalom XIX. századi demokratikus vonalát mindössze „Petőfi néhány szentenciájában" látja (2,15).