Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - DISPUTA - Sziklay László: Milan Pišút és a magyar irodalom
Sziklay László Milan Pišút és a magyar irodalom Amikor Milan Pišút a harmincas évek második felében fellépett1, a szlovák irodalomtörténetírásban még „belterjes“ gazdálkodás folyt. Művelői — egy-két kivételtől eltekintve2 — alig-alig tekintettek a maguk portáján túl, s ha igen, elsősorban a cseh irodalomhoz fűződő kapcsolatokat keresték a csehszlovák nemzeti egység polgári koncepciójának jegyében. Maga Pišút fejti ki ennek a jelenségnek az okát: védekezés volt az adott korszak szlovák szeparatizmusa s a magyar irredenta ellen (13,334), tehát elsősorban politikai s nem belső, irodalmi gyökerei voltak. A nemzeti irodalomtörténetírás „politikus“ jellege nemcsak szlovák jelenség, hanem egész Középkelet-Európára jellemző. A magyar, a cseh, a délszláv, a román stb. kutatók az egész XIX. század folyamán elsősorban azért elemezték a maguk irodalmát, hogy annak a harcnak a szolgálatába állítsák, amelyet az idegen elnyomók ellen s a polgárosodásért folytattak. Az irodalomnak ebben a felfogásban nemzeti funkciója van: az, amit a XIX. század első felével kapcsolatban Pišút a szlováV. irodalomról állít (6,113), az többé-kevésbé a szomszéd népekére is áll: önálló állami élet híján az írók töltötték be a politikusok szerepét. A funkcionális irodalom-felfogásnak ez a XIX. századból fennmaradt öröksége viszont a huszadik század húszas-harmincas éveiben már olyan terhet jelentett, amely miatt magának a nemzeti irodalomnak a jelenségeit sem lehetett korszerű módon feltárni, nem is szólva arról, hogy a vizsgálatoknak mindössze a hazai jelenségekre való redukálásává szomszédba való kitekintés teljes hiánya mesterséges izolációra, torzításokra vezetett. Ott, ahol erre megvolt a hazai viszonyok adta lehetőség — mint például a cseh vagy a lengyel irodalom- tudományban — a funkcionális — „nemzeti“ szemléletmódot a „formális“ (strukturalista) szemléletmód váltotta fel; másutt — mint például a szlovák és a magyar irodalomtörténetírásban — megmaradt ugyan az irodalom fejlődésének történeti-szocio- lógikus szemlélete, de az ekkor fellépő fiatal nemzedék egyre erőteljesebben követelte a hazai jelenségek alaposabb, mélyebb elemzését és a kitekintést a nemzeti irodalom határain túlra. Figyelemre méltó, hogy Budapesten az Apollo című folyóirat köré csoportosult fiatalok szinte ugyanabban az időben kezdték meg — részben Eckhardt Sándornak még erősen nacionalista szempontokkal megírt, mégis úttörő tanulmánya nyomán3, de főleg Bartók Béla korszakalkotó népzenekutatásai ösztönzésére4 — a magyarral szomszédos irodalmak kutatását, amikor Milan Pišút — a szlovák irodalom XIX. századi jelenségeit elemezve — kimondja annak a szükségességét, hogy e munka közben a magyar fejlődést is figyelembe kell venni. Mind az említett magyar fiatalok, mint pedig Pišút új irányvétele mai szemmel nézve forradalmi tettnek nyilvánítható a magyar és a szlovák nemzeti irodalomtörténetírás addigi szemléletmódjához képest. Történetietlen vulgarizálás volna viszont részünkről, ha akár az Apollo gárdájától, akár pedig Pišúttól a felvetett problémakör teljes tisztánlátását követelnők meg a fejlődésnek már ezen a fokán is. Abban a légkörben dol1. Azok a müvei, amelyek alapján e rövid kis fejtegetésünket megírtuk, a tanulmány végére illesztett irodalomjegyzékben találhatók. Az egyes címeket sorszámmal láttuk el ebben a jegyzékben. Hogy ne legyen túl sok a lábjegyzetünk, az egyes müvekre a szövegbe illesztett zárójelben utalunk. E zárójeleken belül az első szám a kérdéses műnek a jegyzékben található sorszáma, a második a lapszám. 2. Ezek közül itt elsősorban Pavol Bújnák: Ján Arany v literatúre slovenskej (1924) című munkáját említjük. Pišút többször is merít belőle. 3. Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Európában. Minerva, X. 1931. 89—105. 4. V. ö.: Gál István: Bartók Béla és a Kelet—Közép-Európa kutatás kezdetei. Helikon, 1967. 1. sz. 54—67.
