Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce
melyik domb között. Ez délelőtt történt, épp olyan időben, mikor meg kell fejni a kecskéket. Édesanyám elment az alagútból megfejni őket, s mikor a tejet hozva visszatért, a németek épp akkor tekerték föl a dombra a telefonhuzalokat, s olyan kellemes lármát csaptak, amilyen kellemes csak egy tekercs összekuszálódott drót lehet. — Eredj, kérdezd meg tőlük, mi újság — mondta apám. — Csak ne küldözd hozzájuk azt a gyereket — tiltakozott anyám. Én mégis odamentem, s láttam, hogy a csizmájuk talpa gyakran megcsúszik a nedves, meredek lejtőn. — Bitté, warum machen Sie wieder etwas anderes? — fragte ich, azaz kérdeztem. Idegesen rángatták le az almafák ágaiba akadt huzalokat, mellükön dühösen ide-oda rántották a géppisztolyt, mint aki a nagy hőségben rájön, hogy a hegyi túrához fölösleges kacatot hurcolt magával. Fiatalok voltak. Végül az egyik így válaszolt: — Hitla hodö Teufel g’holt! Ez az újság átütötte azt a bádoglemezt is, ami az én német kiejtésemet elválasztotta az övétől. Apám izgalmában néma maradt, édesanyám pedig így szólt: — Csak ne lenne megint munkanélküliség! Amint a németek elhurcolták az ágyúkat a szántókról, szemmel láthatóan interregnum lettünk. Ritkán adódik ilyen alkalom, hogy uralkodó rendszer nélkül lássuk az embereket. Körülbelül hat órán át minden normálisan működik: a tehetetlenség folytán, illemből, vagy valami szégyenérzet következtében, a rend még a régi erőtartalékokból táplálkozik. Am estefelé a szérűskertek alatt felbukkannak a szegények. Lovakkal, létrás szekerekkel rabolni mennek. Szekerükre rakják a szekrényeket, a dunyhákat és zongorákat, a könyveket kiszórják a padlókra, és a könyvespolcokat hazaviszik a pincéjükbe, ahol zsírosbödönöket és fazekakat raknak rájuk, s így készülnek fel rá, hogy akár a népköztársaság kikiáltását fogadják. Ez a magatartás természetesen felháborítja a többieket, némelyek elindulnak az üres házakba, hogy meggyőződjenek, nem esett-e túlságosan nagy kár bennük, elvisznek néhány csekélységet, mert amazok ellophatnák «zeket is, pedig már épp eleget raboltak. A házakban egyre kevesebb az érték, a csoportos exkurziók most már csak úgy körülnézni mennek oda, a főbejáraton térnek be, hangosan társalognak, és kölcsönösen tanúsítják egymásnak, hogy már úgysem volt ott semmi elvinni való. Édesanyám egy merítőkanalat hozott a portyájáról, mert a lépcsőn hevert, s valaki esetleg ráléphetett volna. Aki még most, két nap múlva sem nézett be egyetlen elhagyott házba se, annak bizonyára az volt a szándéka, hogy alkalmasabb időben majd a főtéren közszemlére állítja makulátlan becsületét. — Ilyen nyomást igazán csak kőből faragott, semmivel sem törődő jellemek bírnak ki. Mikor betértem a házba, megpillantottam a padlón szétszórt könyveket. Némelyiken sáros lábnyomot hagytak az előttem járók. Rendezgetni kezdtem őket, minden cél és szándék nélkül. Az ablak alatt egy éjjeliszekrény fiókja hevert, valamelyik paraszt felejtette itt. Végre leküzdöttem okos szégyenérzetemet, s két újammal beletúrtam a szétszórt levelekbe, postautalványokba s családi fényképekbe. A kacatok legalján zsákmányra bukkantam, olyasvalamire, amiről eddig csak hallottam vagy olvastam, egy óvszerre. — Apám nem volt rabolni. A falu becsületét végül is az menti meg, hogy amikor az utolsó, már nem várt ellenséges hadoszlop, mely sorra robbantgatja maga után a hidakat (hogy is lehetünk olyan ökrök, hogy azt képzeltük, simán elmennek!), vonul visszafelé, néhány polgár erőteljes kúszással megpróbálkozik kiszorítani az ellenséget a legfontosabb híd mögül, s egy fiatalember közben halálra sebesül. Am a hidat valóban megmentik, mégpedig egy vadászpuskával. A felszabadító tankok előtt nyitva az út, de tankok helyett apró léptű lovacskáktól vontatott, félig szénával, félig valami mással rakott szekérsor özönlik az országúton, s a szekereken békés természetű, öregedő, de nagyon beszédes Tarasz Bulbák üldögélnek. Ha addig élt is bennünk az aggodalom, hogy az ellenség esetleg visszatér, most már ez is eloszlik, mert az utak végképp el vannak torlaszolva. Vagy hat Tarasz Búiba egy éjszakára nálunk maradt. Megkerülik a házat, mindent óvatos tekintettel felülvizsgálnak, közben halkan értekeznek, s végül a legnagyobb sarzsi, egy őrvezető, akinek akkora a bajsza, mint egy kerékpár kormánya, megkérdezi: — Rabocsij? — Da — mondja oroszul a megkérdezett, s mivel Perzsiában járt, ezt igen gyenge
