Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce

feleletnek tartom. Ám a kérdezett azzal mentegetőzik, hogy a katonák nem Is oroszok, hanem ukránok.

Nem Is én, hanem az egyenruhába öltöztetett apák tartják Igazán elégtelennek ezt a választ. Óvatosan, oldalvást ülnek az asztal mellett, a díványon és földre vetett cók- mókjukon, megbámulják a takaréktűzhelyet, a villanyégőt a mennyezet alatt, az ablakok rézkilincselt, anyám kredencét, amit még Hitler idején szerzett, összemorognak, hadonásznak eres kezükkel, s végül egy másik, fiatalabb és hevesebb teszi fel a kérdést:

— Ti rabocsij?

— Da, da — ismétli apám.

És körbemennek a szavak: nem lehet semmit tenni, ő azt állítja, hogy munkás, hát nem őrület. Természetesen ukránul mondják, amit mondanak.

— Tvoj dom? — kérdi még egyszer az őrvezető Búiba.

Apám kap az alkalmon, az ajtóhoz lép, tenyerével rácsap az ajtófélfára és kijelenti:

— Moj dóm! Vöt ja ugyelal!

Hat szempár figyeli az ajtófélfához tapadó kezet. Én is azt a kezet nézem.

Kivágta a fákat, gerendát faragott belőlük. Kijelölte az alapot, és megkezdte az építését, de a házat már anyámnak kellett befejeznie. Olykor magával vitt, de engem csak úgy érdekelt az agyagos part, ha sündisznót találtunk a környéken. Na, de hányszor esik meg ilyesmi egy fél nap alatt? Téglát, kavicsot és homokot a szederjes ajkú nagybátyám tehénfogata hordott a telekre. Az építkezésnél az unokatestvérek segítettek. Pénzt a takarékpénztár kölcsönzött, a nagyapó, a komák és a sógorok is adtak hozzá. Ha most belekotrok a régi számlákba, szinte hihetetlennek tartom, hogy a viszonylag csekély összegek két dolgos embert majdnem lebírtak.

Mikor az épület betetőzésére került volna sor, kiderült, hogy a bekötő gerendák és szarufák egyszerűen eltűntek. A fűben ott maradt egy keréknyom, mely a sáros úton beleveszett a nyomok sokaságába. Ha tolvajok nyoma, akkor kocsijuk és lovuk is van.

Kevesen tanulták az ácsmesterséget, de az ácsok jól tudják, hogy ez olyan mesterség, amelynek gyakorlása közben centiméterenként halad az ember a fa törzsére húzott bizonytalan vonal mentén, tekintete lefelé irányul, mint a függőón, hogy a függőleges felület valóban függőleges legyen, s az órák hosszat tartó faragás közben az egész házat az utolsó eresztékig el lehet képzelni. Az ács lelki szeme előtt megjelenik a füstre akasztott szalonna is, sőt azt is elképzelheti, hogy a ház leégett, előfordul ez is, az is. Ám minden nehézséget és kockázatot elvisel az ember, ha abban a pillanatban, mikor a fejsze nyomán az első forgács lepattan, készen látja az egész házat. Ez a látomás mindennek ad értelmet, minden kényszerű kerülő útnak, még akkor is, ha az árnyékszék nyílásán át vezet. Ha ezt az egyetlen lehetséges utat valaki áthatolhatatlan fedővel zárná el előletek, ahogyan ez manapság szokás, egyéniségetek bizonyára megrepedne a hiábavaló harag robbanása következtében. A ház nélkül, amit megépíthettek, egyszerűen nem lehet élni, s ez rettenetes igazságtalanság.

Édesapám erős termetű ember volt, homloka szögletes, álla és arca kemény vonalú. Rendes körülmények közt lágy kifejezést öltött az arca, s ilyenkor gyakran kijelentette: — Fogd meg ezt a lécet, meg ne csapja a kobakod! — Vagy: — Ez is megvolna.

— Ám az állandósult vagy ismétlődő kellemetlenségek a rettenetes haragkitörések előtt szinte mozdulatlan álarccá merevítették ezt az arcot.

Mikor a gerendák elvesztek, apám tíz évvel fiatalabb volt, mint én most. Édesanyám sírva aludt el, apám ellenkezőleg, nem jött haza éjszakára.

Bábí Tibor fordítása