Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Gál Sándor: Reggel

remeg? Nem! De most meg a lány nem jön. Pedig már jönnie kellene. Hát csak várakozz fiam türelemmel, a türelem nemes erény, s állítólag rózsát szokott teremni:..

Kicsit tovább sétált a járdán. Aztán megfordult, s visszafelé is lépett párat. Most kissé távolabbról szemlélte a ládákban heverő zöldséget. Ahogy nézte a kusza rendetlenséget, egy percre megfeledkezett arról, amiért ide állt a zöldségesbolt elé, s nem vette észre, hogy akit várt, a lány, befordult a sarkon. Mikor felpillantott, már ott állt előtte és mosolyogva nézett rá; kicsit kacéran, kicsit csúfolódva, gúnyos gonoszsággal.

Ez úgy átnéz rajtam, mint a kirakaton, villant át rajta a gondolat.

— Szóljon már valamit, az istenért, kérdezze meg, hogy hova sietek, hogy hány óra van, hogy van-e egy perc időm. Vagy nem ezt akarta? — kérdezte a lány.

— De...

— Akkor miért nem szól?

— Bedöglöttem.

A lány meglőbálta táskáját és nevetett.

— Akkor most mi lesz?

— Mit tudom én?! öt napja minden délelőtt meg akartam szólítani, de mindig bedöglöttem.

— Tudom.

— Honnan tudja?

— Buta egy kérdés, nem gondolja?

— Azt hiszem, igaza van. Ráér?

— öt napja minden délelőtt vártam, hogy megszólítson... Ráérek ...

— Akkor gyere.

— Nem korai ez még?

— Micsoda?

— A tegezés!

— Jó. Akkor: jöjjön. így megfelel?

— Tökéletesen. S hova megyünk?

— Hozzám.

— Ez rosszul hangzik. Valami erkölcstelebnséget érzek mögötte.

— Miért?

— Ki volt a kezdeményező?

— Aha ... Értem. így még jobb.

— Ennek örülök. Szeretem a gyors felfogású férfiakat.

— Ebben volt egy kis beképzeltség.

— Nem volt. Csak a helyzeti előnyömet használtam ki. Aki fölényben van, ennyit megengedhet magának, nem igaz?

— Tökéletesen. Szereti a sárgarépát? Vagy a fekete retket?

— Miért?

— Mióta magát lestem, megtelt a fejem fekete retekkel, meg sárgarépával. Nézze — emelt ki a ládából egy gyerekfej nagyságú retket — hát nem gusztusos?

— De az.

— Csakhogy én nem szeretem. Azt szerettem volna, hogy maga narancs legyen. Bemegyek az üzletbe, szólok a néninek, s ád magából egy kilót.

— Ez érdekes.

— Már nem. Csak volt. Azt hiszem, mégis jobb volna, ha velem jönne...

— Hisz már megyek. Vagy ezt észre se vette eddig?!

— Mit kellett volna észrevennem?

— Hogy negyed óra alatt három lépéssel közelebb jutottunk... — Neín fejezte be a mondatot.

— Mihez jutottunk közelebb?

— Mit tudom én?... Talán a retekhez, talán a narancshoz... A cél nem fontos; a mozgás a fontos.

— Puff! Tudtam, hogy bedöglök. Totális szellemi fölény... nekem meg csupa frázissal van tele a fejem. Ilyen hülye napot...