Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

akkor voltam vele így, ha a kettészakadt világ senki földjén a padban ültem, s a tanár is másról beszélt, meg én is másról gondolkodtam. Az egyik órán majdnem rajta is vesztettem.

— Kik nyerték meg a nándorfehérvári ütközetet? — kérdezte a történelemtanár.

Azok számára, akik egyféle történelmet tanulnak, a kérdés valóban nem volt nehéz,

de én akkor éppen a másik világomban kalandoztam.

— A törökök — jelentettem ki határozottan, s félkezemmel a hajamhoz kaptam, hogy a harc hevében félrecsúszott turbánomat megigazítsam.

— A törökök? — ismételte vészjósló hangon. — Te pimasz, megátalkodott kölyök.

Annyi gyűlölet volt hangjában, hogy egyszeriben kijózanított a kalandozásaimból.

Most már pontosan értettem a kérdést, a helyes feleletet is tudtam, de már nem éreztem fontosnak, hogy a törökök veszítsenek. Ha a tanárom ennyire akarja, akkor talán nem is így történt. Gyűlölettel nem lehet az igazságot bebizonyítani, ha haragudtam valakire, nekem se sikerült.

— Tanár úr, miért haragszik úgy a törökökre? — kérdeztem válasz helyett.

Némán bámultunk egymásra. Nem nyúlt hozzám, csak beírta a négyest. Ez egyébként nem volt megalázó. Sőt, egy kis vértanúságot is jelentett. Az egész osztályban egyedül én voltam török, s az egész osztály ellen védtem a nándorfehérvári várat. Az élmény belém vésődött, azóta se tudtam elfelejteni. Ha nagyon egyedül maradtam, megkapaszkodtam a törökségemben, és lassan rájöttem, hogy egy kicsit mindenki török, aki gondolkodik.

Az intézetben viszont nem volt szabad gondolkoznunk, mindössze a leckét kellett tudni, aminek mindig megvolt az előre megszabott csatarendje. Engem azonban az olyan csaták kevésbé vonzottak, amelyeknek előre tudtam a kimenetelét. A magam világa mindig számolt a váratlannal és a változtathatósággal. Az Iskola világában rend volt, ott minden úgy történt, ahogy a szabályok előírták. Én fokról fokra lázadtam ez ellen a rend ellen. Természetesen legtöbbször önmagamban. Azt ugyanis hamar beláttam, hogy aki kicsi, az nem döntheti szét a falakat, legföljebb kimászhat az ablakon. Ezért elhatároztam, hogy megszököm az intézetből. Már harmadik gimnazista koromban is gondoltam erre, akkor Bendével akartunk elindulni a vasládáért, de csak hatodikos koromban került rá sor, akkor Is egy lány miatt. Helyesebben nem is miatta, hanem egy eszményképért, amelynek nincs keze, s a madarakra és a virágokra hasonlít.

Itt talán most ellentmondásba kerültem a tényekkel, mert Zsuzsának — Így hívták az intézet gazdasági csőszének fogadott leányát — volt keze. De ezt a kezét sokáig nem is vettem észre. Ha időnként találkoztam vele, leggyakrabban a gyümölcsöskert kerítésén ült, a lábát lóbálta, s szoknyája úgy libegett, mint a pillangók szárnya. Ö volt az intézet területén az egyetlen fiatal nő, a többi csupa megviselt, öreg cseléd, s vagy a konyhán segédkeztek, krumplihegyeket hámoztak, babot, borsót hüvelyeztek, vagy az intézet hosszú, egyhangú folyosóit törülgették, tisztogatták. Zsuzsa nem csinált semmit. Egyesek szerint kissé ütődött volt. De ez ellen belül már akkor is hevesen tiltakoztam, amikor még nem voltam vele beszélő viszonyban. Ismeretségünk az ő mosolyával kezdődött. Visszamosolyogtam rá, pedig egész nap szomorú voltam.

— Szépen tudsz mosolyogni — mondta.

— Te is.

Többet aznap nem beszéltünk, de ettől kezdve máskor is megálltam a kerítés előtt. Nagyszerűen el lehetett vele beszélgetni. Mindig türelmesen végighallgatott. Bendével se tudtam így beszélni, ő Is gyakran a szavamba vágott. Zsuzsa sohasem. Eleinte csak a tanáraimról meg az osztálytársaimról meséltem, de hamarosan rájöttem, hogy titkokat is rábízhatok. Általában bármit is mondtam, mindenbe beleegyezett, csak egyszer tiltakozott hevesen.

— Az egész élet olyan érthetetlen — panaszoltam neki.

Tagadóan rázta a fejét.

Ezen felbuzdultam.

— Egyszer kisfiú koromban fogtam egy barna tücsköt és bezártam egy fekete tücsökkel a gyufásdobozba. Másnap, amikor a dobozt kinyitottam, mind a két tücsök fekete volt. Azóta se tudom, hogy történt, mindenki kinevetett, akinek elmeséltem.

Zsuzsa sokáig gondolkozott, a messzeséget kémlelte, ős nem is nekem, inkább a fel hőknek magyarázta.