Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

okoztam az ellenfél táborában. Ebben a pogány korszakban még török szultánnak is fölcsaptam, rengeteg feleségem volt, az egyiket, akivel a Mikulás-estén a francia négyest táncoltam, egy sziklán épült fellegvárból zsákmányoltam. A vár védői közt Bende vitézül forgatta a buzogányát, de semmi hősiesség nem használt, janicsárjaim valamennylüket lekaszabolták. A pogányságot aztán a szent élet vágya váltotta fel. Gyakran dobtam magamat oroszlánok elé a római arénában. Persze azért az oroszlánokat is a kezemben tartottam, mert a római császár szerepét is nekem kellett betölte- nem. Néha megkegyelmeztem magamnak, néha nem. Ha kegyetlen szerepet játszott a cézár, ezt a kegyetlenséget magamban is éreztem, és egyszerre sajnáltam a tovább élő cézárt a kegyetlensége miatt, s az áldozatot, aki helyett meg kellett halnom. Talán a cézárt még az áldozatnál is jobban sajnáltam, a mártírokat ugyanis utólag mindig fel kellett támasztanom, de a cézárok kegyetlensége tovább szorongatta a torkomat. Ha erről elmélkedtem, megértettem az isten rosszaságát, és sajnáltam érte. A hittantanáromnak is próbáltam erről beszélni, de a szavak közénk álltak, és nem tudtunk rajtuk átlépni.

— Én tudom, miért rossz az isten. Mert rossznak lenni nehezebb, mint jónak. Jónak lenni könnyű.

Az osztály sajnálkozón kuncogott, a hitoktató dermedten nézett rám.

— Az isten végtelenül jó, és ezért a szamár beszédért Is megbocsát neked — tette hozzá később, s idegesen intett, hogy üljek le.

Sajnos, én félreértettem a mozdulatát, és további szavakba gabalyodtam.

— Ha kitépem a legyek lábát, az isten helyettem is rossz, mert megengedi, hogy kínozzam az állatokat. De csak azért rossz, hogy szenvedhessen a rosszasága miatt. Én gyakran érzem, hogy szenved bennem az isten, ha valami gonoszát tett.

Igaztalanabbul kevés pofont kaptam életemben. S a legjobban az fájt, hogy nem üthetek vissza. Zúgott a fülem, de önkéntelenül is hátrafordítottam a fejem arra, ahol Bende ült. Sápadtan bámult maga elé, s mintha valami részvét vagy egyetértés csillogott volna a tekintetében. Óra után, ahogy elment mellettem, mégis megvetőn belém lökött.

— Nevetséges fecsegő vagy, megérdemelnéd, hogy szétverjék a pofádat.

De év végén hittanból én is egyest kaptam, csakúgy, mint a többiek. Látszólag ez volt a legkönnyebb tantárgy, pedig egyikünk sem értett belőle semmit. Még Jónást sem értettük egészen, aki olyan sokáig élt a cethal gyomrában; de az legalább érdekes volt. A Teremtő végtelen jóságától azonban valamennyien féltünk.

Az idő ennek ellenére telt, s egyre kevesebb volt benne a múlt, s egyre több a jövő.

De ez a jövőhöz tartozás nem csimpaszkodott egyetlen pálya nyakába. Csak két kivétel akadt. Az egyik fiú király, a másik állatszelídítő akart lenni. Az osztályfőnök pompásan mulatott a határozottságukon.

— És lovasított hegyitengerésznek nem készül senki? — kérdezte tőlünk.

A kérdést tréfának szánta, várta is, hogy nevetünk rajta, de mi nem találtunk benne semmi nevetségeset. Huszárnak lenni is jó, meg tengerésznek is. Víz és hegy Is van az ilyen pályában, sőt még keveselltük is, hogy hiányzott belőle a kannibálok közé Induló misszionárius.

Különben is én még elsősorban nőni akartam, azt kívántam, hogy teljen az idő, mint Monte Christónak, aki végül Is kijut a várfogságból, és megtalálja a kincseket.

Aki kicsi, azt várba zárják. A felnőttek szabadok. Ez a felfedezés egyre türelmetlenebbé tett. Számolgattam az éveket. De egy év túl hosszúnak tetszett, túl sok volt benne a latinóra, és a számtandolgozat, rengetegszer kellett lefeküdnöm és felkelnem. Egy esztendőbe minden belefért, ezzel nem kezdhettem semmit. Hónapokra, hetekre, napokra osztottam, majd órákra, és az órákat percekre. Egy percig a lélegzetemet is vissza tudtam tartani. Ha pedig arra gondoltam, hogy egy másodperc még ennél is hatvanszor rövidebb, s még gyorsabban telik, semhogy bármit is tehetnék, megnyugodtam. Az esztendő már távolról se látszott olyan hosszúnak, csak a végtelen kicsit kellett visszafelé beszoroznom.

Annyit foglalkoztam az idővel, hogy többször megkíséreltem lerajzolni. Széles, vastag vonalat húztam a kockás-füzetembe, föléje buggyos szoknyát satíroztam, afölé keskeny téglalapot szerkesztettem, ez volt az idő törzse, feje csak egy antennaszerű hosszú vonal volt. Máskor viszont úgy éreztem, hogy egészen más, inkább csigaházra, vagy az óra rugójára hasonlít, az ember torkában ketyeg, és nem lehet kiköpni. Különösen