Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

tam osztani valakivel a titkomat. Több társamnak is említettem a kincseket, de általában kinevettek. Egy fiú, Bendének hívták, mégis elhitte. Barátomul fogadtam. Ezzel sok minden megváltozott bennem és körülöttem. Addig a hihetetlent és a hozzátapadó megértést magamban hordoztam. Most azonban kissé a hihetetlent is ki tudtam önteni a valóságba. Az ember ugyanis egyedül semmit sem ért meg teljesen, csak azt, amit másnak is el tud magyarázni. A hihetetlen, amit elkezd kifelé sugározni, belülről már félig hihető. Az istennel Is Így van. Bent gomolygő feketeség, köd, félelem, szorongás, de alig lép ki a serdülő gyerek hasából, szakálla nő, keresztre feszítik, imádkozni lehet hozzá.

Bendével való barátságom a megértés vágyából született. Tornaóra volt, és kint futballoztunk a kavicsos udvaron. A tornatermet valami ünnepség céljára foglalták le. A bordásfalakat és a mászőrudakat fellobogózták, a gyűrűket felhúzták a plafonig, félretolták a bakokat és a korlátokat. Ott nem lehettünk, az udvaron rúgtuk a bőrt, két kapura. Én jobbszélsőt játszottam, s éppen át akartam törni az ellenfél halfsorán, de egymásba futottunk Bendével. Lesántultunk. A tornatanár mindkettőnket kiállított. Egy gesztenyefa alá ültünk, onnan néztük a mérkőzést. Nem osztályok mérkőztek, így nem volt túlságosan érdekes. A tanár által kijelölt két csapatkapitány sorsolással válogatta ki a csapatokat. Engem csak kilencediknek választottak. Bendét rögtön elsőnek. Tulajdonképpen az egész játékból maga a választás volt a legizgalmasabb. Én már attól féltem, hogy kimaradok a játékból. Akik kimaradtak, egy ormótlan szőrlabdát dobáltak körbe-körbe, s ez sokkal unalmasabb volt. Ezenkívül a beválasztás rangot is jelentett. Nyújtogattam a kezemet, de egyik csapatkapitány sem akart észrevenni. Végül Bende dobta fel a nevemet, neki köszönhettem, hogy bekerültem a másik csapatba. Horzsolt lábamat tapogatva erre gondoltam, majd eszembe jutott a következő óra. Számtandolgozatra készültünk.

— Számtanóra lesz — mondtam Bendének.

— Tudom — mondta, és láttam, hogy összeborzong.

— Készültél?

Bizonytalanul rázta a fejét. Már távolról se látszott rajta az a biztonság, amit azok érezhetnek, akiket elsőkként hívnak a csapatba. Én is féltem, de ez a félelem egyszerre megoszlott kettőnk között. Elhittem, hogy ha a félelmünk közös, minden hihetetlen benne is éppúgy élhet, mint bennem.

r— Nem baj, hogy számtanóra lesz — dadogtam izgatottan.

Bende nem válaszolt. A focizókat figyelte.

— Ha rosszul sikerül a dolgozat, az se számít. Esetleg elvágnak. De nekem rengeteg elásott kincsem van, és világgá megyünk.

Bende még mindig nem szólt.

— Hidd el, hogy vannak kincseim. Én milliomosnak születtem. Csak aztán egy bizonyos helyre elrejtettem őket. Ha akarod, elmondom, milyen a vasláda.

— Miféle vasláda?

— Amibe a kincseket zártam.

— Milyen?

A teteje sima, de van egy oroszlánfejű fogantyúja, azt kell elfordítani. De csak jelszóra nyílik.

— Mi a jelszó?

Eddig sose jutottam idáig, már előbb kiröhögtek. így a jelszóban se voltam biztos, naponként változott bennem. Most azonban dönteni kellett.

— Tutenkámen.

dende utánam mondta.

— És hol van?

— Micsoda?

— A vasláda.

— Hisz éppen azt kell megkeresni. De egyedül igen körülményes. Ha ketten fogunk neki, biztosan megtaláljuk.

Bende bólintott, és kezet fogtunk. Akkor osztottam meg magamat először mással. Ennél teljesebben később se sikerült. Sokáig ültünk egymás mellett némán. Bende törte meg a csendet.

— Az én apám kocsis. Rengeteg lova van. Elhiszed?

— Igen.