Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

— Nagy testű muraközi lovak.

— Igen.

— És apámnak van egy ostora. Azzal csapkodja a lovakat. A lovak nyerítenek, de ő nem hagyja abba. Egyre erősebbeket üt az ostorával. Szétpattan a lovak bőre, és folyik a vérük. Elhiszed?

Bendére pillantottam. Láttam, hogy az arca egészen elváltozik, tekintete sürgetőn rám tüzel.

— Elhiszem.

— És azt is, hogy a lovak hátán már a húscafatok is látszanak, és még mindig csattog az ostor?

— És aztán mi történik?

— Aztán a lovak megdöglenek.

— Mindegyik?

— Nem, egyet mindig életben hagy, annak kis lovai lesznek, és az egész kezdődik elölről. Elhiszed?

— Igen.

Azon az éjszakán lovakról álmodtam. Az egyik ló én voltam. Bende apja csépelt az ostorával. Rettenetesen fájt, és mégis jólesett. Időnként egy szőrrel benőtt domb jelent meg előttem. A domb közepén fekete gödör volt, az ostorcsapkodás feléje terelte a lovakat. Úgy éreztem, hogy a feneketlen gödör mélyén van a kincsesládám. Kezdtem lefelé mászni, de fölébredtem. Az intézeti prefektusunk jött be a hálóterembe, és megrázta a fehér, egyforma vaságyakat. Egymás hegyén-hátán rohantunk a mosdóba. Bende jóval megelőzött, csak a reggeli mise előtt kerültünk egy pillanatra egymás mellé. A fülemhez hajolt, s úgy mondta, hogy más ne hallja:

— Tutenkámen.

— Én a lovakról álmodtam — suttogtam.

— Jó — mondta, és elsietett mellőlem.

Aztán már minden óraközi tízpercben találkoztunk. Ha vele beszéltem, megállt az idő. Helyesebben nem is állt meg, csak más alakot öltött, leginkább arra a szőrrel benőtt fekete és mély gödrű dombra emlékeztetett, amelyet álmomban láttam. A fekete gödörbe színes kavicsokat hajigáltunk. Néha magáról a kincsesládáról is megfeledkeztünk.

Valójában azért mindig a kincs közelében éltünk, akkor is, ha nem beszéltünk róla. A latintanárunk egyszer magánszorgalmú ásatást szervezett az intézet erdejében. A részvétel önkéntes volt. Mindenki jelentkezett. Nap mint nap birkóztunk a tanítás utáni szabad időben az agyagos földdel, de egyebet egy-két cserépdarabnál sohase találtunk. Mi azonban Bendével szinte megállás nélkül ástunk. Szemünk néha összevillant. Most érünk a vasládához.

Máskor meg különös formájú fészket pillantottunk meg a fa tetején. Bende mindjárt vállalkozott, hogy felmászik, és megnézi, mi van benne. A fészek nem volt nagy, a vasláda nem félhetett bele, Bende mégis úgy kúszott az ágak közt, mint akinek már csak a jelszót kell kimondania. A fészekben csupasz fiókák csipogtak. Meg akartam simogatni az egyiket, Bende indulatosan rám szólt:

— Hozzá ne érj! Kilöki az anyja.

Ijedten húztam vissza a kezemet. A fészek előttünk hevert a földön.

— Most visszaviszed?

Bende nem válaszolt, csak furcsán mosolygott.

— A madarak csak egymást szeretik — mondta később —, és sose verik el a kicsinyeiket.

Nem értettem egészen Bendét, és vitába szálltam vele.

— Én már láttam madarakat is verekedni. A csőrükkel kapdostak egymásba, még a tollúk is felborzolódott.

— Verekedni, az más... Verekedni, az nem szégyen. — Bende dühösen legyintett. Te ezt úgysem érted. — Aztán odalépett a fészekhez, kiszedte a fiókákat, és sorban a fához csapkodta őket.

Borzongva figyeltem Bendét, és nem bírtam tiltakozni.

— Most félsz, ugye?

— Nem.

— A madarak is csak egymást szeretik. Mi se legyünk jobbak a madaraknál.