Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

már akárhogy élhetett, s ha a halott én vagyok, bármilyen sorsot választhatok magamnak, olyat is, amelyik minden valóságtól független és mégis elképzelhető.

Az ernyőket még mindig verte az eső, de engem már védett a koporsófedél, letöröltem arcomról az esőcseppeket, és a halott helyett gondolkoztam.

Először a halálom körülményei foglalkoztattak. Sokféleképpen lehet meghalni. A modern civilizáció különféle látványos halált kínál. Autőkarambol, repülőszerencsétlenség, felrobbant egy atomreaktor, vagy csak egy közönséges szívinfarktus. Forgattam agyamban a halálnemeket, de egyikbe se tudtam belehalni. Eleinte nem értettem, ml tiltakozik a sokféle halál ellen, később rájöttem, hogy a halál az életből következik, eltemetni csak azt lehet, aki élt. Előbb fel kell építeni a sorsomat, hogy legyen valami, amit aztán összedöntsek. Lefékeztem fejemben az autókat, repülőket és villanymozdonyokat, leállítottam az atomreaktort, bölcsőm fölé hajoltam és hallgatóztam.

Természetesen mindenekelőtt ki kellett másznom a koporsóból, sőt a temetőt is el kellett hagynom, az eső is zavart. Mindez azonban csak szavanként okozott nehézséget, mindössze fel kellett gyorsítani a mozdulatokat, a jelenségek összeolvadtak. Az életben ugyanis minden igen közel fekszik egymáshoz, temető, játszótér, eső, napsütés, egyikből a másikba jutni, s ha kikapcsolható az örökös vándorlás ténye, helyben is be lehet várni a folytonosságot. Például a halott születését. Helyesebben azt, hogy megszületett. Még pontosabban, hogy megszülettem. Hol? Ezzel a ténnyel mindjárt csínján kell bánni, nehogy valóságos körülményekről árulkodjon. Ott kell megszületnem, ahol születhettem volna. Persze még ez se megoldás, a feltételesség vágyakat sejtet. A .vágyakat is ki kell kapcsolni. A lehetőségek azonban így igen korlátozottak, egy sereg dolog egymásra hasonlít. A különbségek pedig túlságosan determinálnak. Választani kell tehát egy különbséget. Aztán a különbséget ki kell vonni önmagából. így jutottam arra a gondolatra, hogy milliomosnak születtem, olyan milliomosnak, akinek nincs semmije. Ez a meghatározás elég erősnek látszott, hogy önmagától megkülönböztessen, de egyúttal elég homályos is volt, bíztam azonban abban, hogy ha sikerül begyújtanom a külön életem, a másfajta életem motorját, a későbbiekben választ találok rá.

Életem első szakaszával nem igen tudok elszámolni. Talán azért sem, mert nem fér bele a szavak időtartamába. Időbeli térfogata merőben más. Lassúbb és nagyobb. A szavak kicsinyek és gyorsak.

Ez az elrajzolódás onnan is származhatott, hogy valamire mindig várnom kellett. Először talán az étkezések meghatározott periódusára, aztán a különböző órarendek tőlem független hosszúságára. S bár ezek az iskolai órák akkor is ötvenperces órák voltak, a csengetésig bennem sokkal több idő telt el. Minden gyerek így van ezzel. Háromféle idődimenzióban él; múltban, jelenben és jövőben. Háromféleképpen él, s az Idő vele szemben egyféleképpen telik. így válnak a szavak szaporátlanabbá, mint az események.

A szavak, Igaz, feltérképezik kívülről az életet, elsorolják, hogy a gyereket elválasztották az anyjától, kávéskanálból etették, játszottak vele, játszani küldték, óvodába, iskolába íratták. Ült elemista és gimnazista padokban. Hallgatta a latin-, a számtan-, a történelem- és más órákat, ennyit meg ennyit. Ettől eddig futballozott. Fára mászott. Tanult. Megpofozták. Csúszkált. Elesett. Feltápászkodott. S az idő kívülről valóban így telt. Belülről azonban összemosódott az idő töltete. A gyerek egyszerre ült a padban, hallgatta a latinórát, mászott fára, zongorázott, verekedett, egyszerre élte a jelen valamennyi eseményét, s ugyanakkor vágyott Is arra, hogy elmúljon már, Ilyenkor a jövő homályosan kirajzolódó ágaira ült, ott lóbálta a lábát, s a múlt szakadékaíba bámult, ahonnan még nem volt elég messze, hogy elfelejtse, s így mindig összekeverte a jövővel. Képzeletében még az anyja szoptatta, de mindez már bizonytalanul történt, valami Ismeretlennel Is összekapcsolódott, ami szép is volt, undorító is, és a jövőhöz tartozott. Ilyenkor összebwzadt, és érezte a testét.

Nekem ezenkívül méf más kalamitásom Is volt az Idővel. Az, hogy milliomosnak születtem, de valahová még egész kis koromban elástam a kincseket, s nem tudtam rájuk akadni. A különös rejtekhelyei földrajzilag sehogyan sem lehetett meghatározni, Így már kezdettől fogva sejtettem, hogy magába az időbe takartam. Vámom kellett tehát, hogy szétpattanjanak a percek indái, hogy bejussak az őserdő közepébe, amelyet tőlem órák, napok és évek választottak el.

Ennyi türelemre egymagában senki se képes. Én is türelmetlen voltam, és meg akar-