Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála
Monoszlóy Dezső a milliomos halála „Ö szent és fölvilágosult utódoki Az üldözött szerencsétlenek támasza, jövendő, aki Igazságos vagy, akit nem lehet megvesztegetni, aki megbosszulod az igazat, aki a képmutatást leleplezed, aki megsemmisíted a zsarnokot, 6 biztos vigasztaló gondolata az utánunk jövőknek, ne hagyj el engem soha. A filozófus számára azokra gondolni, akik utána főnnek, ugyanaz, mint a hívők számára a másvilág.“ (Diderot) Koporsó és palánta Ferdén verte az ernyőket a zápor. Próbáltam megszámolni, hányan állhatnak a sír körül, de a sok egyforma, színes vászontetö megtévesztett. Minden arab egyforma mecset alatt kuporgott, lehetetlen volt megkülönböztetni őket, és nem is voltak arabok, valami mégis elválasztott tőlük, az én kezemben nem volt esernyő, a halottéban sem, de őt a lezárt koporsó védte. Ügy éreztem, hogy mégis mi ketten állunk a legközelebb egymáshoz, a halott és én, az esernyőkkel védett tömegben egyedül mi vagyunk eser- nyőtlenek. Tulajdonképen lehetnék én is ő, és ő állhatna itt helyettem, az a véletlen, amely idehozott a temetőbe, születhetett volna, egy még korábbi véletlenből, abból, hogy helyette születtem, helyette haltam volna meg, az ő élete az én életem volna. Ez a feltételezés különös érzéssel töltött el, de egyelőre semmit se tudtam a halottról, így önkéntelenül a saját életemet igyekeztem összerakni. Ezzel egyébként már máskor is megpróbálkoztam. Mindig sikertelenül. Az ember nem tudja elmondani a saját életét. Baj van mindjárt a születésünkkel. Semmit se tudunk a saját születésünkről. Szülők, rokonok, igaz, rengeteget képesek erről beszélni, de ők is csak kívülről rögzítik az eseményeket, a megszületés érzésést még senki se mondta el. A halott se születhetett másként, épp olyan tehetetlenül és tudatlanul állt a saját születésével szemben, mint én. Csak később lépett ki ebből a mi közös egyformaságunkból. S aztán élt, élte az életét. De milyen lehetett ez az élet? Megint az emlékeim között keresgéltem. Ismét akadályokba ütköztem, az élet konkrétságának a falaiba. Ha magamról beszélnék, mindenkiről kellene vallanom, aki körülöttem él, szubjektívan és hamisan, mások helyett is szégyellem magamat, egy csomó dolgot szükségképpen elhallgatnék, vagy ha nem, önfitogtatővá és szemérmetlenné válnék. A halott azonban a továbbiak során (Regényrészlet]
