Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A salemi boszorkányok

a szubjektivizmus mocsarából kiszabadítsa ezt a gyötrelmes, példátlan, szigorúan megszabott folyamatot, amely rávilágítson a nyilvános megfélemlítés bűnére, arra ti., hogy lelkiismeretüktől, önmaguktól fosztja meg az embereket. ,A salemi boszorkányok’-ban kísérletet tettem, hogy a hős bűnének felfedezésén túl jussak és leleplezzem azt a bűnt, amely megöli az egyéniséget.“

Az amerikai színműirodalomban nemcsak Miller látta meg és dolgozta fel a salemi boszorkányper és a maccarthyz- mus által felidézett vizsgálatok analógiáját, de Miller az elemzéseiben a legmélyebbre hatolt, a per anyagát a legművészibben fogalmazta meg, s bizonyára ennek tulajdonítható, hogy az ő drámája lett világhírű, az ő munkája őrizte meg mindmáig művészi becsét és hitelét, akár a számtalan Johanna-drá- ma közül G. B. Shaw Szent Johannája, amelynek problematikájával Miller drámája erős rokonságot tart, és nélküle el nem képzelhető.

Ha ezek után felteszem a kérdést, vajon elkésett-e vagy időszerű Miller drámájának bemutatása, egyértelműen a színház dramaturgjának álláspontját fogadom el. Helyes volt hatvanötben Millernek az amerikai bevándorlás fonákságait ostorozó „Pillantás a hídról“ című drámáját színre hozni, és még helyesebbnek tartom, hogy a színház megismerteti közönségünkkel ezt a tematikájában és eszmei tartalmában még érettebb és számunkra becsesebb darabját. És hozzátehetem, hogy a vállalkozás minden tekintetben sikerült, a színház kitűnően vizsgázott: olyan gondosan kidolgozott, hatásos előadást produkált, amely azt a jogos reményt kelti, hogy hasonló sikerrel meg tudna birkózni G. B. Shaw már említett Szent Johannájával, korunknak alighanem legművészibb és leghatásosabb színjátékával is.

A dráma teljes szövegének előadása talán három és fél órát venne igénybe, ami a mai rohanó világban még az igényes és türelmes néző figyelmét is el- lankasztaná. A dramaturgia jól, különösen az első két felvonásban helyes érzékkel kurtította a szöveget, a darab eszmeisége nem szenvedett csorbát, a húzások tagadhatatlanul feszesebbé tették a cselekmény sokfelé ágazó szálait, az előadás maga pergőbbé, elevenebbé vált, de nem hallgathatom el, hogy a

kényszerű beavatkozás káros következményekkel is járt: az írótól oly kitűnően árnyalt alakokat megfosztotta egy- egy jellegzetességüktől, jellemükben kisebb lélektani törésekre is sor került, s azokat a leleményes és gondos rendezői munka sem tudta eltüntetni.

Csak egy-két példát idézek. Parris tiszteletes magatartása kissé érthetetlen, ha nem ismerjük múltját, amelyet maga tesz szóvá: „Nem ilyen koldus életre termettem én; virágzó üzletet hagytam ott Barbadosban, hogy az Urat szolgáljam. Meg nem foghatom, miért fordul itt mindenki ellenem ...“ Isten szolgálata külsőség nála, nem belső, lelki szükséglet. A parasztok ezért fordulnak ellene, Proctort, a dráma főhősét az ő kapzsisága és önzése tartja távol az imaháztól, ami főbenjáró bűnné válik perében. A boszorkányűző Halle tiszteletes lelkiismereti drámája is plasztikusabb lenne, ha az előző felvonásokban jelleméből nem sikkadna el egy-egy szín.

Konrád József, a darab rendezője — már csak a közönségre való tekintettel is — nem a vitadarabot, hanem a lelki- ismereti drámát hozza a néző elé, amelyben azonban nem halványodik el a mondanivaló máig érő tanulsága, a közösség drámája sem. Sikerültebb a munkája ott, ahol az alakok érzelmi életét, a lelkek küzdelmét, belső vívódásukat emeli ki. Helyes ez a rendezői elgondolása, mert színészei éppen itt, az érzelmi megnyilatkozásokban jóval erősebbek és hitelesebbek, mint a mondanivaló eszmeiségét szolgáló jelenetekben. Konrád szépen fejlődik, alighanem ez a leg- átgondoltabb és legsikerültebb rendezése. Mindenképpen javára írható, hogy az előadásnak nincsenek üres, fárasztó pillanatai, irányítása alatt jó együttes alakul ki, úgyszólván mindenki a helyén van, és tehetsége maximumát adja. Színészeinek beszédkultúrája erősen feljavult, és mozgásuk, testtartásuk is éle- tesebbé vált. Proctort az emlékezetes francia filmben Ives Montand, a pesti előadásban Bitskey Tibor játszotta. Nem az összehasonlítás kedvéért említem, inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy ilyen emlékek mellett is kitűnőnek tartom Dráfi Mátyás alakítását. Proctora éreztetni tudja a hitvesi hűség és érzékiség közt tántorgó, végül állhatatosnak mutatkozó igaz embert, akit hite és