Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Zsilka Tibor: A képvers és az olvasó
nemcsak Illyés Gyula költészetére vonatkoznak, hanem általános érvényű igazságként is elkönyvelhetők. Az indulatszavak töbnyire általános jelentésűek: egyénenként és szubjektíve más-más képzeteket szülhetnek. Az „oh“ történetesen jelölhet fájdalmat, szomorúságot vagy kétségbeesést; de bárhogyan is hat, mindenképpen felzaklatja az olvasó lelkivilágát. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy tulajdonképpen az „oh“ szó expresszivitása fejezi ki legpontosabban és legközvetlenebbül a költő újévi érzéseit. A monoton ismétlődés itt az elmúlás érzésével, gondolatával asszociálódik; és nyugtalanító, fájdalmas élményt közvetít az olvasó felé is. Éppen ezért nem véletlen, hogy az „oh“ Indulatszó e költeményben kulcsszó; sok ki nem mondott és elhallgatott érzés és gondolat koncentrálódik benne. A jelentőségét azonban elsősorban abban kell látnunk, hogy a költemény eredetileg békésnek, szinte idillikusnak tűnő élménytartalmában kontrasztot eredményez. A kontraszt viszont feszültséget hoz létre a struktúrában, ami fokozza a szöveg entrópiáját és esztétikai értékét. Végül is szeretnénk kitérni a vers ritmikai tulajdonságainak a tárgyalására is, bár kétségtelen, hogy e sajátosságok funkcionális szerepe teljesen eltörpül az eddig elemzett grafikai és szójelentéstani tulajdonságok mellett. Az „Újévi ablak“ ritmusának tisztázása eszerint másod-, sőt harmadrendű kérdés, de érdemes vele foglalkozni, mert bizonyossá és érthetővé teszi a strukturalizmusnak azt az állítását, hogy az irodalmi alkotásban a legkisebb nyelvi egységektől a legnagyobbakig, a mű minden tulajdonsága és sajátossága egyetemesen, önálló egésszé összeállva közvetíti és sugározza ki a költő élményét s az esztétikumot. E költeményben például a vers ritmusa szintén az egyhangúság, a monotónia kidomborítását és felerősítését segíti elő. Erről tanúskodnak s ezt példázzák az azonos szótagszámú verssorok, valamint az, hogy a 17 verssor közül 13-nak egyforma a hangsúlyeloszlása. Valójában tehát a ritmus is statikus irányban funkcionál. Ilyen szerepet tulajdonítunk a H mássalhangzónak is, amely a konszonánsok 82 °/o-át alkotja a versben. A H lágy és kellemes hangzású; ezért csend és nyugalom fejeződik ki benne, esetleg a kinti természetből beszűrődő neszt érzékeltetheti. A költemény fonéma-összetételét illetően egyébként azt tapasztaljuk, hogy a magánhangzók és a mássalhangzók arányosan fordulnak elő benne. Ugyanezt nem mondhatjuk el viszont a mély és a magas magánhangzók eloszlásáról. Az O és az Ö szokatlanul nagy frekvenciája folytán a veláris magánhangzók erősen túlsúlyba kerülnek. A köztük levő arány ilyen: 1: 11,5. Az eltolódás, az egyirányú felerősödés már önmagában is jelez, sőt jelent valamit; persze csak akkor, ha elfogadjuk azt a tudományos feltevést, amely szerint a mély magánhangzók inkább a komor, fájdalmas, mélabús hangulatot visszatükröző költeményekben gyakoribbak, míg a magasak a frivoll, köny- nyed, játékos versekben nagyobb frekvenciájúak.6 Az „Újévi ablak“ c. vers Fónagy Iván és mások ezen véleményét igazolja és alátámasztja. Ezek szerint mármost arra a következtetésre juthatunk, hogy már a hangok (fonémák) szintjén is észlelhető a kontraszt, ami a struktúrában belső, immanens feszültséget eredményez. Végeredményben tehát a költemény fonéma-összetétele és hangzása is olyan irányban funkcionál, mint a nagyobb egységek és egyéb sajátosságok. Tudományos eredményeinket röviden így foglalhatjuk össze: Illyés Gyula „Újévi ablak“ c. költeményében az esztétikum hordozói fontossági sorrendben a következő kifejezőeszközök: a) az innováció; b) a statika; c) a kontraszt. Persze ez nem azt jelenti, hogy a versben egyéb kifejezőeszközöket nem fedezhetnénk fel; csakhogy azok szerepe, jelentősége jóval kisebb. Ebből következik, hogy az esztétikai élményt mindig is az egyes kifejezőeszközök felerősítése és kidomdorítása váltja ki és idézi elő; ugyanakkor az ezekkel ellentétes pólusú kifejezőeszközök háttérbe szorulnak, hatáserejük a zérus fok felé közeledik. Az Illyés-versben például a dinamika teljes hiányát kézzelfoghatóan is bizonyíthatjuk azzal, hogy a szöveg egyetlen igét sem tartalmaz. Interpretációnk továbbá arra is fényt derített, hogy a szépirodalmi struktúrán belül valóban léteznek olyan törvényszerűségek, amelyeket egzakt módszerekkel is felfedhetünk, levezethetünk. Véleményünk szerint erre roppant nagy szükség van, mert az igazi minősítést, értékelést elsősorban így érdemes végezni. 6 Vő. Fónagy Iván: „A költői nyelv hangtanából". Akadémiai Kiadó. Budapest. 1959.
