Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Zsilka Tibor: A képvers és az olvasó
funkciójának felderítésére, mibenlétének feltárására irányította. Nálunk az ún. prágai iskola és különösen Mukaŕovský fellépése előtt a művészi alkotás funkcionális összetevőiről ritkán esett szó; a kutatás és elemzés a „szép“ keresésére korlátozódott. Ugyanakkor a „szép“ mint esztétikai kategória nemegyszer — egyes kutatók felfogásában is — majdnem eggyéolvadt a vers zeneiségével, ritmikai és egyéb tulajdonságaival. Rendszerint az a költemény számított szépnek, amelynek a hangzása kellemes volt. Nem véletlen az sem, hogy az epigonizmus is főként a példakép költeményeinek zenei-ritmikai utánzásában mutatkozott és jelentkezett. Nem tartjuk most feladatunknak e kérdések tisztázását, azt azonban feltétlenül le kell szögeznünk, hogy a régi, túlnyomórészt a „szép“-re alapozott ízlés nem elegendő a modern költészet értékeléséhez, sőt még megértéséhez sem. A XX. századi esztétika ennélfogva nem is támaszt normatív követelményeket az alkotásokkal szemben. Kissé kellemetlen érzéssel gondolunk azokra az esztétákra, akik sokszor hiányosságaikat leplezve vetették el jelentős műveket csak azért, mert az alkotás tematikai és nyelvi struktúrája nem felelt meg esztétikai szabályrendszerüknek. Felfogásunk élesen különbözik azokétól is, akik a „szép“ mellett további esztétikai minőségeket emlegetnek (rút, groteszk, tragikum, komikum, stb.). A valóságban a művészet sokkal bonyolultabb, minthogy az ilyen általános fogalmak segítségével minősíteni lehetne. Érdemes lesz már itt felvetni az ún. formalizmus problémáját, hiszen tanulmányunkban éppen e kérdéskomplexum tisztázásához kívánunk saját adalékunkkal és elemzésünkkel hozzájárulni. Még nem is olyan régen a művészi alkotás legalapvetőbb és legfontosabb kritériumának az eszmei mondanivalót tekintették. Feltehetőleg abból indultak ki, hogy minden alkotásnak megvan a megfelelő tartalma, ami többé-kevésbé igaz is. Csakhogy a művész a tartalmat olykor éppen a formába, vagyis a szöveg formai struktúrájába rejti el, kódolja bele. így a tartalom szót a művészi alkotással kapcsolatosan sokkal tágabb értelemben szükséges használni: értjük ez alatt a kifejező- eszközökkel végzett esztétikai játékot is, tehát érvényes az olyan szövegekre is, amelyek látszólag értelmetlenek, mégis hathatnak az olvasóra. A mai ember kusza és kaotikus gondolatait és érzelmeit a formalizmus jegyében született alkotások sok esetben jobban kifejezik, mint a realisztikus ábrázolásmóddal írottak, mert adekvá- tabban tükrözik a kor szellemét és atmoszféráját. Természetesen az ilyen alkotások dekódolhatók, tartalmuk is van, de a „tartalom“ szót nem szűkíthetjük le a szavak és mondatok grammatikai értelemben vett szemantikájára, jelentésére. Ha csupán a szavak és a mondatok jelentése szolgálna alapul, nehezen tudnánk a XX. századi irodalom jó néhány jelentős alkotását interpretálni és értékelni. S ha az egyes elemek egy adott struktúrában betöltött funkcióját vizsgáljuk, arra is rádöbbenhetünk, hogy a költészet fejlődését a formai kellékek és sajátosságok további variálása és gazdagodása is elősegítheti. Ez okozhatja az innovációt, aminek korunkban roppant nagy szerepet tulajdoníthatunk. A formai kellékek közül a zeneiség olyan sajátossága a költészetnek, amely igenigen régi, a költészettel egykorú. A zenei-ritmikai tulajdonságok a költészet hosszú évszázados fejlődése során gyakran innoválódtak [megújultak); bizonyos verselési eljárások koronként és időszakonként ciklikusan ismétlődtek és magasabb fokon újra előfordultak. Elég itt csupán az antik és a reneszánsz, illetve az antik és a klasszicizmus költészetének zenei-ritmikai hasonlósága között megvonni a párhuzamokat. A zeneiségre épülő költészet mintha a szimbolizmusban érné el tetőfokát. Ez a stílusirányzat a szavakból áradó zenét helyezi előtérbe; s képviselői a versek zeneiségébe, zenéjébe rejtik el mondanivalójukat, élményüket. A formalizmus tehát már itt is érvényesül, hiszen a szavak csak eszközül szolgálnak a zenéhez, amit Verlaine híres Költészet- tan-ában ki is fejtett: „Ha szókat írsz, csak légy hanyag, / és megvetön dobd a zenének, / mert édes a tétova ének / s a kétes, olvadó anyag.“1 A XX. században a költészet új, eddig-nemigen ismert formai tulajdonsággal gazdagodott. G. Apollinaire igyekezett szakítani a meglevő hagyományokkal; s konvencióellenes törekvései a vers zeneiségének mellőzésére ösztönözték. Az egyik leghíresebb újítását caligrammes-jai jelentik. Öt tartjuk a képvers megteremtőjének, mert hiszen a költemények szövegének grafikai elrendezését ő használja fel először esztétikai 1 Lásd Verlaine „Költészettan" c. versét. Paul Verlaine Válogatott Versei. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó. Bratislava. 1965:145.
