Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Zsilka Tibor: A képvers és az olvasó
„Harsogva zúdultak belé a folyók, ezüsthalakkal, halvány szitakötőkkel, és fekete koromfekete szakállú tengerészekkel." Az utolsó sor gunyoros groteszkje ugyan mindjárt meg Is kérdőjelezi a vigaszt, s egyben bevezeti a harmadik rész szorongását: a valóság (abszurd helyzetekben megmutatkozó) elembertelenedését. A pókok, hegesztők, hangyák és parasztok (eléggé erőltetett) kavargásában a költő apja jelent újból feloldást: „És főtt egész konkrétan apám, s a fáradtságtól összeroskadt.“ A laza, erősen prózai IV. részben, sajnos, alig történik valami. A költő nem tudja áthidalni az ötödik rész programja: „A kivert ablakból messzire látni,“ s a belső és külső valóságtól egyaránt elfordulás közötti űrt. Az erőtlen „Es a parasztok... I ...megkérték a költőt, / mondja ki helyettük a dolgok lényegét" — nemcsak programnak kopott, túlhaladott, de formaként is hatástalan. A vers befejezetlensége, megoldatlansága feltehetően válságot tükröz. A falu romantikája, a dekoratív kép s a város élményéből táplálkozó alakzatok expresszivitása utáu a költő újból a képpel kísérletezik. De a kép azonosulás. Az irónia (a különállás) nyelvén, az alakzatok indulatával s egy felsejlő gondolatiság jegyében meg lehet ítélni s el lehet utasítani a valóságot (az elidegenedő ember valóságát), de a képhez nem elég a „sejlés“. Az azonosulás (azonosság a különbözőségben) csak a gondolatiságnak (tudatnak) a valósághoz hasonlóan gazdag motiválása mellett lehetséges. A költő továbblépésének iránya attól függ, hogy ki tudja-e magában építeni azt a dialektikus szemléletet, amely az ellentmondásokban annyira megszaporodott világot egy magasabb gondolati-érzelmi (a hangsúly a gondolati-n van!) egységbe fogná. Az igénye ennek megvan benne („A kivert ablakból messzire látni"), de csupán a szándék hozzá nem elég (a Huszonkilenc IV. része is azért erőtlen, mert az „új ügy vállalásának" („messzire látni“) csak a szándéka érződik benne, s nem magának a „vállalásnak" a folyamata). Ehhez a költői „akciórádiusznak“, a lírai én „terjedelmének“ további bővülésére van szükség. De minderről a befejezésben szeretnék majd részletesebben szólni. (Befejezése következik) Zsilka Tibor a képvers és az olvasó (Illyés Gyula „Újévi ablak" c. versének interpretációja) A költői nyelv mindig is tartalmazott olyan tulajdonságokat és sajátosságokat, amelyek az adott szöveg jellegzetes struktúrájából következtek, de megfejtésüket, illetőleg az átvevő (olvasó) által való befogadásukat a természetes nyelv szavainak és mondatainak a megértése még nem biztosította. Ma már köztudomású, hogy a költemény (ek) immanens struktúrájában számos „nyelven" kívüli velejáró és tartalmi többlet fedezhető fel; s ezek jobbára nem kommunikációs (gondolatközlő) funkciót töltenek be, hanem elsősorban esztétikai információt közvetítenek és sugallnak. Igaz ugyan, hogy a költői mikro- vagy makrostruktúrát konkretizálni és interpretálni csak természetes nyelven lehet. A strukturalizmus nagy érdeme, hogy a kutatók figyelmét a nyelv esztétikai
