Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
ha elhalasztják néhány ezer évvel! ... Az írástudók mindenbe belementek de kiröhögtek a papi fejedelmek.“ I Ajánlat) A kiemelt, prózába tévedő sorokban a költő feladja a költészet eszközeit, költőileg megvalósítatlanul, fogalmilag közli a „tanulságot“, s az eredmény: banalitás.] A Nagypéntek 1964-ben tehát programszerűen, az egész kompozíció szintjén is meggyőz bennünket a költő hitéről az ember és természet egységében. Ez a hit határozza meg újabb verseiben a mikrostruktúrák, a képek szerkezetét is. Az emberarcú természet jelenségeire új arc rétegződik, egy vadabb, embertelenebb. Ha az ember egyre inkább megszűnik személy (személyiség) lenni, akkor a megszemélyesítés tulajdonképpen de- zantropomorfizáció értékű. Ha azt mondom, hogy „A kályhatűz jelakasztotta magát" s „ezüst zsinórok lógnak a kéménybe", vagy hogy a szerelem a „vizek mélyén, a néma halakban ... szipog", akkor ezekkel a megszemélyesítésekkel az embert megítéltem és elítéltem, mert negatív tulajdonságaiban általánosítottam. A költő legújabb verseiben az alakzatokról egyre inkább az így született kemény, érdes képekre tolódik a súly. A kötetet befejező Huszonkilencben azonban (amely a Nagypéntek 1964 mellett a költő másik legjelentősebb verse) még együtt vannak az addig kiharcolt formai értékek: az alakzatok, a groteszk, az „elidegenedett" kép, stb. Csendes ritmusú ténymegállapításokkal kezdődik a vers: „Rezignáltan vette tudomásul az évfordulót. Hajnalban ébredt, mint a katonák és a fegyencek, megtörölte az ablak párás üvegét, s hunyorogva nézte a didergő őszi kertet." A következő sorokban azonban már indulat: rosszallás van: „Csúnya kert volt, dáliák barbár birodalma, őszirózsák hangos manifesztációja." A nyers képek s a „barbár" és „hangos" jelzők a huszonkilencedik születésnapjára ébredő költő kedélytelenségéről, harapós kedvéről értesítenek bennünket. Egy pihentető, oldalt vágó groteszkkai ugyan megpróbálja túltenni magát fanyar hangulatán: „a konkordia buja fürtjeiről szorgalmasan csöpögött a poros szeptemberi szomorúság." Azonban a cigarettájából torkára eresztett „füst kegyetlen kopói“, „a szabadversek riadt-ideges ritmusát verő szíve" s „a súlyos lombú fák, melyek a valóságban nem is igen léteztek", számadásra, leszámolásra késztetik. Döbbenetként éri a felismerés: „Huszonkilenc éve csak ezekre az észbontó, tébolyult hangokra figyelt, csupán saját kertjének barbár virágai érdekelték .. Itt, s a második rész elején („Kiverte ablakait, melyekről a párát egy isten se / bírta volna letörölgetni.") megvilágosodik előttünk, hogy a költő az első részben nem a kertről, nem a környezetéről beszélt, hanem saját magáról. Rá vonatkoznak az idézett képek, benne van a „dáliák barbár birodalma“, s a „hangosan manifesztáló őszirózsák" Is csak benne léteznek. A sötét, sejtelmes belső táj után a valóságos külső táj (a természet vigaszt villant:
