Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
első részben a költő passiót énekel, s közben — szőnyeget porol, a „felesége könyörtelenül vasal: Inget, pelenkát, boldogságot", s ő maga időnként össztéveszti magát Krisztussal, s „csak nehezen tud lemondani a világmegváltásról“. A II. „tételben“ variációként elmondja, hogy a „sajtóban akkor oldottuk meg / a lakáskérdést“, mikor ő „szerkesztőségi asztalokon, állomások büdös lócáin“ volt kénytelen aludni, s azt gondolta, hogy „legkésőbb holnap visszaköltözik a pálmafákra“. A harmadik részben, a „scherzóban“ fordítja komolyra a szót (ahol éppen vidámabb témát parancsol a műfaj!): „Elő dicsfényként lebeg feje felett a sok madár, észreveszi, hogy fakad a völgy tisztásain a fű, tudja már, hogy rokona a vadgalamb s a keselyű, a hűvös űrben lehever a sápadt csillagok közé, és forró tenyerébe vesz egy pörgő égitestet...“ A természetnek ez a dicsérete az első két rész illúziótlansága, a társadalom fonákságait leleplező groteszkjei mellett jelentőségben megnő, etikai magatartást jelez. Kár, hogy éppen ezt a részt gyöngítik banalitások: „Parányi úszó rögdarab,- könnycseppnyi tengerekkel, meddig bírsz forogni még megrakva gyötrelemmel? Hazánk vagy-e, vagy börtönünk, anyánk vagy mostohánk? A fény felé emelsz-e, vagy önnön kezünkkel sújtsz le ránk?“ A kompozíció természetre koncentráltsága ezzel veszt a súlyából. [Ilyen banalitásokkal, főleg versvégi kommentárok formájában, sajnos, elég gyakran találkozunk Zs. Nagy Lajos verseiben. Néhány példa: „A tervezett tavaszi illat minősége is nagyszerű, a kitűzött határidőre fakad a fű. Csupán az emberek körül vannak még hiányosságok.“ (Beszámoló) „Uraim — szóltam a papi fejedelmekhez és az írástudókhoz, Hozok jófajta borokat, isteni csurbeszt rendezünk,
