Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Vakarózásra ingerlő bemutató

dalmi világ, sem a szélesebb olvasótábor nem reagált rá. A költő, aki a közösséget és testvériséget kereste köztünk és szomszédaink között, nem jutott el Prágába, hogy megmagyarázza: „A magyarság szükség és érték az emberiség számára", ahogy egykor írta. S különös ítéletet formáltak Adyról cseh kiadói is. 1950-ben az imént említett Krev a zlato Ady-antológia háromezerháromszáz példányban látott napvilágot, most ez a Sám s morém című, reprezentatívnak szánt cseh Ady-gyűjtemény már csak 1200 példányban jelent meg.

Szalatnai Rezső

Vakarózásra ingerlő bemutató

(Illyés Gyula BOLHABÁLJA a MATESZ színpadán/

Illyés Gyuláról szólva így is kezdhetném: talán minden irodalmi műfajban alkotott már maradandót, s ennél többet aligha lehet élő íróról elmondani. Van azonban egy műfaj vagy — úgy is nevezhetném — működési terület, amely Illyés Gyulánál külön figyelmet érdemel: az előszavak és a bevezetők. Hadd emlékeztessek itt Szabó Lőrinc válogatott verseihez írt előszavára, Palotai Erzsi előadóestjének bevezetőjére vagy Németh László Égető Eszterének francia kiadása elé írt ajánlására. Magasröptű, mélyen szántó bevezetőket, előszókat, ajánlásokat persze mások is írtak, olyanokat is, amelyek híven tanúskodnak szerzőjük eszéről és felkészültségéről, de Illyés Gyula ezekbe a kis remekléseibe annyi szuggesztivitást vitt, hogy az, úgy érzem, egyedülálló ebben a műfajban. Szabó Lőrinc elképzelt sírja körül egy egész nemzet irodalmi lelkiismeretét rázta fel, Palotai Erzsinél úgy fűtötte be a szép sző templomát, hogy ha Illyés Gyula nélkül hallom a művésznőt szavalni, azóta is mindig marad egy kis hiányérzetem. De folytathatnám az előszavak, bevezetők felsorolását, mindegyik műnél visszatérő mottóként kellene őket ismételgetnünk: mindig valaminek az igazságáról, létjogesultságáról és jelentőségéről akartak és tudtak meggyőzni.

Miért említem mindezt? Egyszerűen azért, mert a Bolhabálhoz írt elősző az első, amely nem így hatott. Nem azért, mintha maga az előszó nélkülözte volna azt a sajátos illyési szellemet, amely mindig tömören és világosan a lényegre mutat, hanem azért, mert az előszót követő műből hiányzott az író.

Az előszóban most sem volt hiba. Hogy csak a legfontosabb gondolatsort idézzem: „A jarce olyan komédia, amit valamikor a társadalom legegyszerűbb rétege élvezett, leginkább vásárokon, Isten szabad ege alatt egy-egy hirtelené- ben összeütött deszkaemelvény körül ülve. A műfaj mesterdarabja a francia „Pathelin prókátor" még Villon idejéből.

Egy útszélien egyszerű erkölcsi mag, egy „megadata neki“-szerű csárdái — és olimpuszi — igazságszolgáltatás és köréje annyi nevetési alkalom, amennyit csak tikkadtra gyötört lelkek szomja- éhe elbír. Mert megkíván ..."

És tovább: „Hogy lehetne ezt, nem is a szót, hanem a műfajt, mégis magyarra fordítani?

Ötszáz évvel ezelőtt — Mátyás századában — nyugodtan ajánlottam volna ezt: kópéjáték, értve rajta mókaegyveleget, de komoly tanulsággal, tréfa-gömböcöt, — paraszti tréfák ecetben és tormában abált disznósajtját — de igényes vendéglátó asztal étkéül. Nem parasztokról, hanem parasztoknak, kétkezű küsz- ködöknek írt vaskos komédiát.“

Nos, amint ez már az előszóból is kitűnik, már csak Villon és Mátyás király emlegetéséből is, a vállalkozás némi anakronizmussal terhes. Hát ha még azt is hozzá gondoljuk, hogy ez a műkedvelőknek szánt és középkori időkből regenerálódott ötlet egy profiszínház falain belül realizálódik.

Illyés Gyula előszavának bevezető részében fölteszi a kérdést, meglephetjük-e népünket visszamenőleg olyasmivel, amitől elütötte a mostoha sors? Én úgy gondolom, hogy visszamenőleg nincsen meglepetés, és ha mégis próbálkozunk, abból a Bolhabálhoz hasonló, tragikomikus, elkésett Moliére lesz. Lehetséges, hogy műkedvelők előadásában és bizonyos fajta közönség előtt még