Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Hová vezet az út (Jack Kerouac: Úton)

ná, hogy a végükön ott várja a cél, azt hinné, a végtelenbe érnek. Téli hófúvásban indul el rajtuk az ember északon, s ahogy megy délnek, lefelé, a tél tavaszba hajlik, majd rekkenő nyárba, s a mexikói határon már a trópusok fogadják. Mérföldekben mérik a távolságokat, és a rohanó kocsi kerekei alól soha nem fogy el az út. A gépkocsi utasa néhány nap alatt államokat, évszakokat és világokat hagy maga mögött. Aztán a hegyek, az égbe törő óriások, melyek oldalán, a szerpentineken, hörgő motorral kapaszkodik a gépkocsi. S a városok! Megannyi titkokat, új élményeket és csodás lányokat rejtő hangyaboly. Kerouac költő, táj és környezetleírásai pontosak, tömörek és elbű- völőek. Egyes részleteinél úgy érezzük, ott ülünk Deannel, Sallel és Marylouval, Dean feleségével, az óriási Hudson kocsiban, a hátsó ülésen, és részt veszünk észbontó, esztelen utazásukon.

Mert észbontó ez az utazás. „Kisvártatva visszarobbant a kocsihoz (Dean), beszállt és újrakapcsolt. — Most pedig, Sál és Marylou, kövessétek a példámat, szabaduljatok a ruháitoktól — különben is, mire való az a sok rongy az emberen —, dobjatok le mindent, és süt- tessétek a hasikátokat, ahogy én! Rajta, gyerünk! — Nyugat felé haladtunk, bele a lebukó napba, amelynek sugarai vastag nyalábban törtek át a szélvédőn. — Süttessétek csak a hasikátokat, belehajtunk a napba! — Marylou szót fogadott, és meztelenre vetkőzött, én szintén. Mindhárman elől ültünk. Marylou krémet szedett elő és bekente a hasunk táját, hogy egy kicsit felizgasson. Időként óriási teherautók robogtak el mellettünk, az ellenkező irányba; a magas vezetőfülkében ülő sofőr két meztelen férfit pillanthatott meg, s köztük egy aranybarna testű szépséget; a hátsó ablakon kitekintve még láttuk, amint a távolodó teherautó egy pillanatra megfarol.“

Kerouac könyve ilyen és ehhez hasonló úti epizódok laza sora, rohanás keresztül-kasul Amerikán. Megértésükhöz meg kell néznünk, milyen ember Dean Moriarty, a gépkocsi vezetője. Fiatalember, húsz és harminc között. Azok közé tartozik, „akik őrültül szeretnek élni, és őrültül szeretnek beszélni, akik sóvárognak a megváltás után, és mindent egyszerre akarnak, akik soha nem ásítoznak és nem mondanak közhelyeket, hanem egyre égnek, égnek, mint a meseszép, sárga petárda, amely robbanáskor ezernyi szikrát szór az égre, és kék pont ragyog a közepén, aztán az is szétpukkan, s az emberek elragadtatva kiáltanak fel". Ilyen ember volt Dean is, és Sál egyszer istennek, egyszer meg Roosevelt elnöknek látta őt. Máskor meg őrültnek és eszeveszettnek látta, eszelősnek, aki az elragadtatottságtól dadog, a hasát vakarja, és reszket az izgalomtól. Társaságban ide-oda futkos, veríté- kezik, és az elragadtatottságtól csak ilyeneket tud mondani: ó, igen, igen... Mindene a nők, a szex, kötetlenül, következmények nélkül, az aktus maga. Három felesége van, s rendszerint mindig azzal él, akitől éppen elvált. Minden tettében abszolút gátlástalan és felelőtlen, nemcsak feleségeivel, de barátaival szemben is; Salt nagybetegen otthagyja Mexikóban, mert neki azonnal New Yorkba kell utaznia. „Mikor jobban lettem, rájöttem, hogy válójában nagyon aljasul viselkedett, de képtelenül bonyolult életét ismerve, ezt is meg kellett értenem: nem tehetett mást, ott kellett hagynia betegen, hogy visszatérhessen feleségeihez és megpróbáltatásaihoz." Itt Dean Moriarty már misztikus alakká nőtt, akit kiszámíthatatlan erők löknek a világba, hogy beérje a rohanó időt, és visszahódítsa karmai közül a múlandó értékeket.

Mert a legfőbb érték az idő. Ezért történik az egész utazás. A technikai civilizáció társadalmában rohan az idő, élni kell. Ezért a vad rohanás a gépkocsival. Az életet habzsolni kell, mindent habzsolni kell, a gyönyöröket, új benyomásokat és a dzsesszt, mert „valaki, vagy valami, talán egy szellemlény űz, kerget, hajt mindnyájunkat az élet sivatagán át, s utói is ér, mielőtt a mennyországba jutnánk. Ma már persze tudom, hogy ez nem egyéb, mint a halál: a halál ér utói mindnyájunkat épp a mennyország küszöbén. Egész életünkben egy valami után sóvárgunk, egyvalami miatt nyögünk, jajgatunk, és tűrjük el az édes csömörök legkülönbözőbb válfaját, s ez nem más, mint egy rég volt gyönyörűség emléke, melyet tálán még az anyaméhben éltünk át, s amit csak a halál adhat vissza, még ha ezt nem szívesen valljuk is be. Dehát ki akar meghalni?“

Dean Moriartyval azért foglalkoztunk ilyen részletesen, mert időközben esz-