Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - FIGYELŐ - Witold Nawrocki: Egy magyar tárgyú lengyel regény

munkásságnak a jobbik fele, amely Münchenben egy hónapig az állami hatalmat is a kezébe ragadta — de nem volt képes ugyanakkor ugyanazt megtenni Prágában, Bukarestben, Belgrádban és Bécsben.

Stromfeld szerény anyagi körülmények közt élő értelmiségi családból származott. Gyermekkora emlékei Újpesthez, a főváros perifériájához fűződnek. Gimnáziumi tanulmányait szegénysége miatt nem folytathatja, a Ludovika Akadémia alapítványi helyén tanul tovább, hogy innen kikerülve a katonatisztek viszontagságos életét élje. A tehetséges tiszt szakirodalmi tevékenységével is magára vonja feljebbvalóinak a figyelmét, a Kriegsschule elvégzése után megnősül, boldog, de sajnos, gyermektelen házas. Az első világháborúban megjárja a monarchia összes frontjait, hadtestvezérkari főnök, s mint szépen dekorált vezérkari ezredes tér haza. „Hazaérhetett“ volna Bécsbe is, hiszen ott volt a lakása, felesége valójában osztrák származású, maga a Stromfeld család is Bajorországból plántálódott Ausztrián át Magyarországra. De ő mégis Budapestre megy, a honvédtisztet nem csábítja külföldi karrier. Ha condottiere-típus lenne, elmehetne a kelet-gallciai ukrán kormány hadseregét szervezni, de ő a Károlyi-kormánynak ajánlja fel szolgálatait. Böhm Vilmos, a szociáldemokrata hadügyi államtitkár (tartalékos őrmester) egy csomó fölös számú tiszttel együtt Stromfeldet is nyugdljaztatja, hogy aztán minisztersége idején államtitkári rangban vegye maga mellé. Ezt Stromfeld nemcsak annak köszönheti, hogy a szociáldemokratákhoz csatlakozott. Azt ellenfelei sem állítják, hogy törtetésből teszi, hiszen akkor is szociáldemokrata maradt, amikor még régi munkásmozgalmi vezetők is akadtak a pártból távozók között.

Hetés Tibor könyvének a IV. fejezete a legrészletesebb. Érthető, mert a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormány idején lefolyt eseményeket tárgyalja, egyszóval azt az időszakot, amelyben Stromfeld Aurél bevonult a történelembe. A szerző itt eddig ismeretlen vagy pedig kellően föl nem használt levéltári és folyóíratanyagot is igénybe vett, közte a budapesti Hadtörténelmi Levéltár csehszlovák vonatkozású anyagát is. Itt le kell szögezni, hogy az akkori csehszlovák hadseregben nem volt Bareš nevű dandárparancsnok, így nem lehetett

Bareš-dandár sem. Az, akit Hetés, valamint őt megelőzően Liptai Ervin említ, Barrés francia ezredes volt, aki a Pellé- féle francia katonai misszióval került Csehszlovákiába, és kapott dandárparancsnoki megbízást. (Talán a fordító hibájából történt névtorzulásról van sző.)

Hogy Stromfeld a proletárdiktatúra kikiáltása után visszavonult, annak az volt az oka, hogy Pogány Józsefnek, a Katonatanács elnökének személyében dilettáns egyén került a Hadügyi Népbiztosság élére. Helyettesei közt nem volt egyetlen hivatásos katona sem, amikor pedig egy katonai tüntetés kibuktatta a hadügyi népbiztosi pozícióból, a népbiztosság élére állított öttagú direktóriumban megint csak nem volt egyetlen aktív tiszt sem. Már pedig a Kommunisták Magyarországi Pártjának már a Károlyikormány idején voltak tényleges tiszt tagjai. Közölük Steinbrück Ottó és Sárői Szabó Tibor századosokat kell kiemelni. Kun Béla állítólag még a Károlyi-kormány idején megígérte nekik, hogy ha a KMP hatalomra kerül, egyiküket hadügyi népbiztosnak, a másikat pedig fő- parancsnoknak nevezteti ki. Lukács Györgynek, az ismert esztétának, akkoriban közoktatásügyi népbiztosnak e sorok írójához intézett levele szerint erről sem a pártvezetőségben, sem a kormányzótanácsban szó nem volt, ez azonban nem zárja ki, hogy Kun Béla privá- tim ne tett volna nekik nem kötelező ígéretet. Tény az, hogy Kun Béla és Böhm Vilmos mellett három ismeretlen ember merült föl. Ezek egyike (Fiedler) a Tanácsköztársaság alatt sem volt képes kiemelkedni a jelentéktelenségből.

Hetésnek az áprilisi román offenzíva ismertetése kapcsán ki kellett volna emelnie, hogy a románok háromszoros túlerővel támadtak. A részletes adatok a román irodalomból ismeretesek. Igaza van Julier-nek, amikor 1927-ben megjelent feljegyzéseiben azt írja, hogy legokosabb lett volna a fronton álló csapatokat a Tiszáig visszavonni, és aztán a hátországból érkező erősítésekkel ellentámadásra indulni. Ez esetben a székely zászlóaljakat is meg lehetett volna menteni. A győri magányából a hadszíntérre, vezető beosztásba rendelt Stromfeld érdeme, hogy az áprilisi tiszai vesztett csata nem minősült vesztett háborúnak, és a Tanácsköztársaság nem jutott a müncheni szovjet sorsára.