Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok" regénye

tem ablakot nyitni. Még a homlokomat törölgetni sem. Olvastam valahol, hogy a rendőrségen titkos figyelő nyílások és rejtett fényképezőgépek működnek.

Legalább egy könyvet hoztam volna magammal. A kéziratos verseimet nem mertem elővenni. És még mindig csak reggel hét óra volt. Soká gyötrődtem egymagam.

Elcsigázó két óra múlva egy fiatal, elegáns, rokonszenves arcú rendőrtiszt ment át a szobán, jobbról balra. Csak futólag nézett rám, és eltűnt. Megint várni, várni. Puhítás? Nagyon bambán festhettem.

Kilenc után visszatért, és leült a baloldali kopasz íróasztalhoz. Felálltam. Vártam. Semmi szó.

Kinek hol fáj, ott tapogat. Eszembe jutott az esti bagolypille. Megint. De nem, ő nem jelentett föl. Akkor valami levél lehetett. Sokan jöttek, nagy halat akartak csípni. Vád van. Súlyos vád.

— De ki jelenthetett föl? Mikor fogom megtudni? Négykirályok napján?

A rendőrtiszt csak kotorgatott a fiókjában. Aztán kalangyába rakott az asztalra egy csomó iratot, kékbe kötött aktákat és egy könyvet. A kikazlazott iratcsomókba kotult, ás előkotorászott egy vékony dossziét. Sokáig piszmogott benne. Végre halk, hűvös, de nem barátságtalan hangon a személyi adataimat kérdezte. Majd intett, üljek le. Még nem nézett rám. írt, megint belebabrált a papírjaiba.

— Mit tud a hamis ezerfrankosokról? — fordult hozzám hirtelen erős, sebes hangcsapással. Acélkék szeme szinte döfött.

— Csak amit az újságok írtak.

— Hát a hamis ezerkoronásokról? Hallott a sokol-hamisításról?

Mérges lettem, és ingerült. Vigyáznom kellett, el ne áruljam magam. Ennek az elegáns cseh policáj officirnak mégsem mondhatom meg, hogy most sokkal inkább utálom a hamisítókat, mint a nyomozókat. Hogy mérhetetlenül szégyenlem és megvetem a pesti úri bandát, a frankhamisítókat és a bornírt csalókból hazafias esküt kititokzatoskodó, csalárd Horthy-püspököt, Zadravetz atyát. Hogy gyűlölöm a nemzeti pántlikával bűvészkedő gonosztevőket és cinkos felbújtóikat, akik Móricz Zsigmondot, a Vörösmarty Akadémia elnökét letartóztatták, majd a Kisfaludy- és a Petőfi Társaságból' kizárták, darabjait a színházakból kitiltották: akik Szabó Dezső nyugdíját megvonták, és könyvtára elárvereztetésére kényszerítik... és akik Adyt mindmáig gya- lázzák.

Elismételtem a télikabát és az előleg históriáját. Próbáltam könnyed és fölényes lenni. De nem sikerült. A mondókám végén a haragtól és bizonytalanságtól már remegett a hangom.

— Ellenőriztetem, amiket vallott! Ha nem mondott igazat, nagy baja lesz! Itt marad!

— mutatott a lócára, aztán fogta a dossziét, és indult a bal ajtóhoz.

Felálltam:

— Rágyújthatok? — és szégyelltem, hogy a hangom kérlelésbe csuklott.

— Kérem! — bólintott udvariasan, és kiment.

Vártam, vártam. Izzadtam. Szomjaztam.

Lassan dél felé járt. A szerkesztőségbe ilyenkor szállingóznak be a kollégák.

— Mit mond nekik Atyus? Vagy még reggel elrohant a főszerkesztőnkhöz? Tud-e valamit tenni értem Lacus? Hozzá több szlovák újságíró is följárogat. Sok szlovák képviselőt ismer, még pap- vagy tanárkorukból, többel itt is el-elmulatgatott.

A cigaretta, vagy inkább az, hogy megengedték, kissé megnyugtatott. Most már nem lesz bunyó.

A kályha is megcsillapodott. Szárazakat nyeltem, de most már türelmesebben vártam. Elzsongultam, és behúnytam a szemem.

Nemsokára a kisgyerek korom vett körül. Abból is a pajzán emlékek buborékoltak föl. A Rima-parti kőműves cigánylányok. Nagyapukáék szép Garammenti szolgálója és a palóc dada szoknya-rejtelme.

Nyikordult az ajtó. A finom, elegáns rendőrtiszt jött és visszaült a helyére. Még a szeme is barátságosabb volt.

— Rendben van, szerkesztő úr. Elnézést... Mi csak a kötelességünket teljesítettük... Följelentették. Elmehet.

— Ki jelentett föl? — kíváncsiskodtam, föllélegezvén.

— Ilyesmit nem szoktunk megmondani — mosolyodott el.

— Tudom, felügyelő úr, de mégis... Érdekelne.