Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Batta György: Szülőföldem
de egyre gyengült a karja, s arcáról eltűnt a pír. Kit vigasztal a szép temetés? A temető sírhantjai a pálya közelében domborulnak. Elemér hallhatja a szurkolók kiáltásait, a bíró füttyét, tán még a hálő rezgését is hallja. Folytatnom kell a sort. Gyurka azért hagyott itt bennünket, mert kettős hiba akadályozta szívét a működésben. Van egy mondás, amelyhez nem tartom magam: Holtakról jót vagy semmit. E négy fiúról minden elfogultság nélkül írható: jószívű, humánus emberek voltak. Gyurka például a bogárnak sem vétett, idejét leginkább szakkönyvek közt töltötte. A tranzisztoros rádió eseményszámba ment még, amikor ő minden segítség nélkül szappanosdobozba építette kifogástalanul működő készülékét. így képzelem a modern embert: legyen műszaki érzéke, de szeresse a virágokat és madarakat, értsen színdarabokhoz és könyvekhez, értékeljen ki minden jelenséget. Naplót vezetett mindaddig, amíg volt annyi ereje, hogy a tollat fogja. Hősiesen viselkedett ő is, másodpercenként osztva be az időt a mozgásra, szíve ugyanis egyre kevesebb megterhelést bírt el, még az étkezést is a szívizmokhoz kellett igazítania. Csupa könyv-téma. Életükben annyi volt a jóság, hogy felidézhetjük napjaikat tanulságként másoknak. Talán megírom egyszer a négy barát történetét, négy fiú villanásnyi életét, okulásul. De ahhoz, hogy a faluba elmenjek, megtekintsem a temetőt, végigjárjam az utcákat, megnézzem a házakat, ahol életüket töltötték, nincs elég erőm. Egyik sem volt testvérem, de testvérként szeretem őket, nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk. Gömör térképén csak egy fehér folt éktelenkedik: az a falucska, ahol tizennégy esztendőt töltöttem, s ahová mégsem tudok visszatérni, bár vonzanak a fák, a vizek, a madarak és az emberek, de a vonzódást legyőzi a fájdalom. II Csak fel kellett nézni az égre és leolvasni a hasonlatot, a félig kész versbe-valót. A göncölszekér rúdja valóban szikrázva esett szét, hamuvá, füstté vált akkor, mint a cigaretta, szinte a szavak is az égből peregtek bele a költeménybe, mint a hő. És ezzel befejeződött a vers teremtése. Tíz város, tíz falu tíz ege alatt nem jött a parancs: nézz fel az égre. Otthon, Gömörben elegendőnek bizonyult egy húszperces, nem Is tervezett esti séta, s a fül is regisztrálta az eseményt, hallottam, ahogy végignyikorog az égboltozaton az a csillagokból épített szekér: fel kellett néznem. Aki a képekből verset csinál, költő. Aki összeszámolja, milyen tájakon, hány hasonlat ragadt meg az agyban és a szívben, statisztikus. Aki megmondaná, miért éppen a hazai, a gyermekkorban felfedezett táj a legerősebben ható, biológus vagy orvos volna — ha volna. Mindeddig csak feltevésekre támaszkodhatunk az első élmény intenzitásáról, a világra-eszmélésről szólva, de olyan pontos, tudományos igényű magyarázattal, amely elfogadható érveket hozna — mint a szív működéséről, a vér körforgásáról —, nem találkoztunk még. Az emberi test nincs tökéletesen felfedezve, a filozófusok szerint nem is lesz soha. Meg kell hát elégednünk a tényekkel, a jelenségek regisztrálásával: harmincöt vers kétszáz képe, hasonlata közül százötven keletkezett otthon, Gömörben. Szükségesnek tartom megjegyezni: tizenhat esztendős korom óta máshol élek, vendégnek számítok otthon. És mégis. Pontosan emlékszem a Tulipánballada keletkezésére. A rövid vers arról szől, hogy piros tulipán sziromvitorlái feszülnek a szélbe, a virág hajóként ring a lég-vízen, mert minden célja, hogy az alig tenyérnyi távolságot legyőzve az almafa fehér virágaihoz, fehér partokra jusson. A tragikum: hiába indul pillanatonként a tulipán, hiába fohászkodik neki újból és újból, a fehér partot nem érheti el soha. Most is látom az almafát abban a gömöri kertben, virágba borulva, és látom alatta a tulipánt, amint meg-megindul, hogy elérje az almafavirág-partokat, és mégis mindig ottmarad. Még azt is érzem, hogy a szó kifejezte a képet, természetesen, minden erőlködés nélkül, csak le kellett másolnom valahonnan, a papirost kellett csak, meg tollat előkotorni a fiókból, de ha nem lelem meg az írószerszámot, akkor sem illan el a kép, ahogy most évek múltán is bennem él, kitörölhetetlenül, érintetlenül, patyo- lat-tisztán. Nem szeretnék általánosítani, hisz minden versnek más a története, de olyan felismerés bújkál bennem, hogy a hazai táj, a hazai vidék merőben más légkört teremt az alkotáshoz Is, mint az idegen.