Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - DISPUTA - E. Fehér Pál: Szolzsenyicinről
Mindketten a történelemmel kerülnek szembe, olyan végzetes körülmények szövetkeznek eltaposásukra, melyek mindenképpen meghaladják egyetlen ember teherbíróképességét. Szokolov és Suhov sorsa abban azonos, hogy mind a ketten kénytelenek végigélni azt a tragédiát, mely már a szocializmuson belül keletkezett, melynek lényege az egyes ember semmibevevése annak az ismert elvnek a nevében, hogy „ahol az erdőt irtják, hadd hulljon a forgács“. Ezzel csak az ember, a szocializmus viszonyai által formált ember egyéniségét lehet szembeszegezni. Azt az akaratot, mely a kollektívát nem vakon engedelmeskedő tömegként, hanem a szabadon gondolkozó, önként választó egyéniségek társulásaként képzeli el. Szokolov és Suhov ilyen szabad akaratú, dacos emberek. Nem adják meg magukat bármily ádáz körülményeknek. Anélkül, hogy átlátnák, átláthatnák a történések vagy éppen egyéni sorsuk végső okát, mintegy ösztönösen a közösségi erkölcs normái alapján tiltakoznak ellene. Nem az elvadult magányba, önző létbe menekülnek, hanem a hozzájuk hasonló emberek társaságában, velük együtt yeszik fel a harcot a végzet ellen: az életért, az élet nevében. Bizonnyal nem túlzás, ha nem csupán Szolzsenyicinnek és hőseinek eszmerendszerét kívánjuk meghatározni, hanem egyúttal megkíséreljük helyét láttatni a kor irodalmában. Egy-egy életmű rangját nem terjedelmessége, hanem művészi-eszmei súlya határozza meg. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin műve, s legkivált az Ivari Gyenyiszovics egy napja, tekintélyes alkotás, egyike a legsúlyosabbaknak, a legtöbbet mondóknak korunk szocialista világirodalmában. Említettük már, hogy Szolzsenyicin életművét nehéz lenne elválasztani a szovjet irodalom „új hullámától“. Ez az „új hullám“ korántsem a fiatalok mozgalma volt csupán, jóllehet az ő szerepük is nagyon fontos. Ma már többé-kevésbé világos, hogy ez az irodalmi vita-sorozat egy szemlélet jogainak érvényesítéséért folyt. Ehrenburg emlékiratai, az Emberek, évek, életem, Tvardovszkij nagy elbeszélő költeményei, az Egyre messzebb, illetve a Tyorkin a másvilágon, Viktor Nyekraszov néhány fontos elbeszélése, ^kisregénye, Jevtusenko néhány költeménye, Olga Bergholz megrendítő Nappali csilla- c)Ok\SL, Leonyid Leonov jevgenyija Ivanovnája — íme, egy hozzávetőleges felsorolása azoknak a műveknek, melyeknek közvetlen szomszédságában, velük azonos társadalmi indíttatásból az Ivan Gyenyiszovics egy napja megszületett. Váratlanul jött — és a legsúlyosabb, a legkeményebb igazságot mondta ki. A tényeket tárta fel — szigorú szűkszavúsággal, minden magamutogató gesztus nélkül, olyan megjelenítő erővel, amely a társadalmi igazságot egyszersmind művészi igazsággá is emelte. Szolzsenyicinnal kapcsolatban ugyanis hangsúlyozni kell: ha az első pillanatokban, a világsiker kezdetén mindenekelőtt mondandójával, annak politikai-társadalmi súlyával hatott is, művészi ereje ugyanily figyelemre méltó. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja azzal a szigorú szerkezettel is hat, mely Szolzsenyicin szerkesztői tehetségét dicséri. Egyetlen nap alatt játszódik le a történet, sok utalással a korábbi történésekre, de szinte minden utalás nélkül a jövőre, hiszen abból csak az ítélet által kiszabott büntetés időtartama, s a szabadulás után következő száműzetés a biztos. Néhány óra cselekvéseiből ismerünk meg egy embert, teljességében, vágyaival, lelkivilágával együtt. És nem csupán őt, hanem egy tábort is, annak nevezetesebb figuráit, mind a foglyok, mind a „smasszerek“ közül. Az író — közvetlenül — nem kommentál, csak elbeszél. Harmadik személyben, indulatok nélkül. Megjegyzései annyira illeszkednek a tábori élethez, hogy már-már arra kell gondolnunk, a történet mesélője egy a foglyok közül, aki egy kissé fáradtan, kissé közönyösen elmondja: hogyan is éltek ők — akkor. Az éles határ, amely Szolzsenyicin életművét a dokumentumtól elválasztja, nem más, mint éppen az elbeszélésnek az író által választott módja. Nem kétséges, hogy a szolzsenyicini mű minden egyes teljesítménye mögött komoly, olykor borzalmas személyes élmény húzódik meg, legkivált az Ivan Gyenyiszovics egy napja ihletésében. Az író azonban lemond arról az eredendő hatásról, mely a dokumentum, az emlékirat fontos varázsa: az egyes szám első személyű elbeszélés már eleve a hitelesség bizonyos látszatát kölcsönzi. Az emlékirat azonban, bármennyi névre, valóságosan élt személyre hivat
