Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - DISPUTA - E. Fehér Pál: Szolzsenyicinről
Ebben a humanitásban, mely a tettekben nyilvánul meg, az a legfontosabb, hogy Szolzsenyicin hősei egyszer s mindenkorra összekapcsolják a hatalom és az emberség fogalomköreit. A maguk zárt világában ezek az emberek hatalommal rendelkeznek, pontosan annyival, amennyi elegendő önmaguk és szűkebb környezetük végzetéhez. Az összeroppanó tudat, a „sakál-lét", nemcsak azt az egyént veszélyezteti, akinek erötartalékai kimerültek, hanem azokat is, akiknek sorsa a tábor szokásai és törvényei szerint hozzákapcsolódott. Ha tehát Suhov — a feltételes reflexek biztonságával — nem szerez a közösség számára két pótebédet, ha Tyurin nem olyan, amilyen, ha az észtek nem adnak dohányt kölcsön Suhovnak — akkor a „kongatástól kongatásig" elmúló háromezer hat- százötvenhárom nap külön-külön eleven pokollá, minden óra halállá változhat. Ezek az emberek megtanulják, hogyan kell egymásért élni, s ez az, ami őrzi elsősorban egymásba, s így közvetve az emberekbe, az emberiségbe vetett hitüket. A hatalom, ha tíz emberre vonatkozik vagy ha csupán önmagadra — mindenképpen sorsdöntő fegyver. Egyetlen elhibázott cselekedet — és a tábor körülményei között már alig-alig van menekvés. „Óvatos nehézkességgel" élnek Szolzsenyicin hősei. Ez annyit jelent, hogy szinte percenként kell mérlegelniük hatalmuk erejét és határait, a közösség teherbíró képességeit és egyéni érdekeiket. Ismeretes, hogy Szolzsenyicin az elsők között, de korántsem egyedül vallott a szovjet történelem talán legsúlyosabb tragédiájáról. Szolzsenyicin kisregénye és egész életműve azonban épp abban különbözik a hasonló tematikájú alkotásoktól, hogy a dokumen- táris jelleg szinte teljesen hiányzik belőle. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja nem lágerregény, nem fájdalmas személyes emlék, nem memoár — jóllehet mindháromnak a nyomai föllelhetők az alkotásban. Egy Időben többen összehasonlították az Iván Gyenyiszovics eqy napját Borisz Gyakovnak az Oktyabr 1964 júliusi számában közzétett Elbeszélés arról, amit átéltem című dokumentum-kisregényével. Az Oktyabr szerkesztősége nyíltan polemikus célokkal közölte Gyakov művét: „B. Gyakov kisregényének ereje abban rejlik, hogy igazi szovjet emberekről, valódi kommunistákról szól. A nehéz körülmények között nem vesztették el emberi tulajdonságaikat, hűek maradtak pártos eszméikhez és a Hazához..." Ezzel szemben Szolzsenyicin kisregényének hőse, az Oktyabr kritikusa, Ny. Szergovancev szerint éppen azáltal, hogy egyszerű kisember, egyedül marad a szörnyű körülményekkel szemben, s behódol nekik. Magányos figura, aki éppen ezért képtelen hitét megtartani. Gyakov kisregénye — mint említettük — dokumentum. Hősei közismert kommunisták, a személyi kultusz áldozatai. Kommunisták: a forradalom, a polgárháború hősei. Jellemük, világnézetük véglegesen kiformálódott, amikor a tragédia utoléri őket. Nem könnyű, persze, megőrizni igazi énjüket, de mindenesetre annyival előnyösebb helyzetben vannak a Suhov-típusú hősöknél, hogy hitüket nem a táborban kell megszerezniökt (A hősök szembeállítása ilyen formában egyébként érthetetlen, hiszen a valóságban ezek a típusok nem hogy egymás ellen léteznének, hanem egyenesen feltételezik egymást. Suhovnak szüksége van azokra az emberekre, akik kommunistaként, tisztább világnézettel, tágabb látókörrel érkeztek ugyanoda, ahová ő, de ezeknek az egyéniségeknek is szükségük van Suhovra és társaira, akiknek fejlődése, éppen az ő hatásukra is alakuló jelleme további erőt adhat — elviselni a fogságot.) Szolzsenyicin kisregénye nem „leleplezni“ akart. Ez értelmetlen lett volna, hiszen a tények már évekkel a kisregény megírása előtt, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán ismertté lettek. „Mindaz, amit a politika nyelvén már elmondottak, váratlan erővel hangzott fel a művészet nyelvén" — jellemezte Alekszandr Tvar- dovszkij az Ivan Gyenyiszovics egy napját, s ugyanitt hívja fel a figyelmet az egész — eddig szerény terjedelmű — életmű egységére. Szolzsenyicin életművének — így az Ivan Gyenyiszovics egy napjának Is — a biza
