Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - DISPUTA - E. Fehér Pál: Szolzsenyicinről

lom, a bizalom megszerzése és elvesztése, az egyes ember és a bizalom viszonylatai a központi gondolata.

Suhov azért maradhatott talpon, mert bízott önmagában, bízott társaiban, tanulékony volt, és a külső körülményektől korlátozottan, de alapjában bízott a hatalomban. Nem a kegyelemben és a szabadulásban bízott („A szabadságra csak azért vágyódik, hogy hazakerülhessen. De haza nem engednek senkit...“), hanem abban, hogy az embertelenségben megtalálja az emberséget, azt a néhány embert, akire számíthatott, s akik számíthattak rá.

Zotov hadnagynak, a krecsetovkai állomás ügyeletes tisztjének soha életében nem sikerül elfelejtenie azt az embert, akiben nem tudott megbízni. „Minden úgy történt, láthatólag, ahogy történnie kellett“ — rögzíti az író a tényt. Valóban: Tverítyinov, ez a volt színész, lemarad a vonatáról Krecsetovkán. Zotov szimpatikusnak érzi, majd felébred lelkében a gyanú. (Tegyük hozzá: a háborús körülmények között jogos gyanú. Az ismeretlen nem emlékszik hirtelen arra, hogy Caricin új neve: Sztálingrád.) Az embert átadják az államvédelmi szerveknek. „Minden úgy történt, láthatólag, ahogy történnie kellett." És Szolzsenyicin még hozzáteszi — s ez a lényeges: „Ügy s mégsem úgy..."

És Matrjona, az öreg orosz parasztasszony? „Nem szerzett eleget... Nem törte magát, hogy mindenfélét összevásároljon, aztán jobban őrizze a szemefényénél is. A szép ruhákat se hajszolta... Nem értették meg, elhagyta még az ura is, hat gyereket eltemetett, de a jó szívét nem temette el. Idegen volt a tulajdon húgainak, sógornőinek, kinevették, meH ostoba fejjel — fizetetleniil dolgozott másoknak, nem gyűjtött vagyont élete végére. Mi pedig itt éltünk mellette, és nem döbbentünk rá, hogy ő az az igaz, aki nélkül — ahogy a mondás tartja — meg nem állhat a falu. Meg a város. Meg ez a mi egész földünk.“ Matrjona egy isten háta mögötti orosz faluban élt, vagy jobban mondva tengődött. Nem szavakkal, hanem egész életével szegül ellene az önös érdekeknek, az önzésnek, a mások kijátszásának. Mélységes hite — anélkül, hogy ezt szavakban meg tudná fogalmazni —, hogy az egyéni érdek csak egy nagyobb célhoz kapcsolódva érvényesülhet igazán. Számára ez a nagyobb cél egy szűkebb közösség.

Pontosan akkora, amennyit élete ismerhet. Pontosan annyi, mint amennyi Suhovnak a brigád közössége; pontosan annyi, mint amennyit Zotov hadnagynak azzal az ismeretlen utassal eltöltött néhány órás közösség jelentett, s akinek egy pillanat alatt •— talán végleg — eldöntötte a sorsát.

És talán nem véletlen, hogy abban a pillanatban, amikor Szolzsenyicin témát és korszakot vált, tehát művei jelen időben játszódnak, a közösség és bizalom értelmezése kiszélesül. Amíg korábban a cselekvés lehetősége hallatlanul leszűkül, van úgy, hogy egyetlen emberre korlátozódik, addig az „óvatos nehézkesség", mely Zotovnak, Suhovnak, Matrjonának egyaránt sajátja — mára eltűnik.

Egy vidéki technikum diákjai új iskolaépületet emelnek — társadalmi munkával jórészt. Az épület elkészül, s akkor a területi párttitkár utasítására az épületet „az ügy érdekében" kutatóintézet céljaira alakítják át. Érdemes idéznünk Knorozovnak, a területi pártitkárnak a jellemzését: „Knorozov büszke volt rá, hogy sohasem tért el attól, amit egyszer kimondott. Mint egykor Moszkvában Sztálin szava, itt, ezen a területen, az övé még most sem volt megváltoztatható, most sem vesztette érvényét. Knorozov az eröskezű vezetési stílus egyik ismert képviselője. El sem tudta képzelni, hogy esetleg másként is lehetne vezetni...“ Knorozov önmagában bízik, de ez a bizalom — mondanunk sem kell — egészen más, mint Suhovnak a végszükségben önnönmagába vetett hite. Suhov megtanult bánni azzal a csekélyke hatalommal, mely reábízatott — Knorozov azonban nem. Suhovnak szüksége van az emberekre, Knorozov már úgy érzi, hogy a hatalom nem az emberekért, hanem őérette van. Csakhogy amíg Suhovnak nincsen módjában közvetlenül is fellázadni az efféle szemlélet ellen, a technikum diákságának, az igazgatónak lehetősége van erre, és élnek is ezzel. Sikertelenül. A cölöpöket tovább hordják a munkások, mert Knorozov szava még olyan volt azon a területen, mint hajdan Sztálin szava Moszkvában. Azaz: mégsem egészen. Ez az olvadás kezdete, mert már kénytelen meghallgatni azokat, akik az értelem szavával jönnek hozzá.

És Zahar Dmitries, a kulikovói csatamező emlékhelyének őre, már nem azzal a tudattal bízik erejében, hogy önmagára van utalva, hanem egy tágabb közösség felelősségét is kész magára vállalni. A kulikovói csatatér elhanyagolt állapotáról van szó, és az