Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: Magyar kulturális kérdések
Valljuk be azonban őszintén, hogy mindannyian sokat mulasztottunk! A népek közötti kulturális együttműködésről egyáltalán nem beszélhetünk, s a szellemi közeledés is csak igen lassan és csenevész módon történt. Alig láttunk más eredményt, mint azt az inkább politikait, hogy a csehszlovákiai magyar kultúra, ellentétben az „anyaországival“, egy magas fokú demokratizálódás folyamatán ment keresztül, és semmi hatalom nem fogja belőle többé kiirtani az undort a dzsentriszellem és kaszinómentalitás úri allűrjeivel szemben. De joggal kérdezzük: mit tettünk az igazi magyar kultúra terjesztése érdekében? A könyvpiac Körmendi, Szabó Dezső és Földes Jolán írásait ismertette. A nagy magyar tradíciók és pompás fiatal értékeink nem jöttek át a hídon, melyről annyit beszéltünk, de senki sem sietett építeni! Másrészt á cseh és szlovák kultúra tájékaira is inkább csak apró kirándulásokat tettünk, de nem időztünk el sem a mély forrásoknál, sem a sziklaormoknál. Buta kis reminiszcenciákat olvasok a pesti folyóiratokban a még mindig pünkösdi hangulatban élő „fölszabadult testvérektől“ (például Jócsik írásait a Nyugatban). De hol a mélyen járó stúdiumok azokról a korszakokról legalább, melyekben a cseh és magyar történelem sok közös vonást, fontos hasonlóságot, sorsközösséget mutat? A nagy tradíciók ismerete nélkül nincs igazi szellemi közlekedés! S a modern cseh kultúráról mit tudunk, arról a kultúráról, mely Moszkva és Párizs után a leghaladóbb volt a világon, rendkívül merész és kultivált építészetéről, festészetéről, költészetéről, melyhez képest a miénk minden igazsága és gyökérszagú eredetisége dacára mégiscsak vidékiesnek hat? Sokat mulasztottunk, s most, a messzeségből látjuk, hogy csak az egyleti szónoklatok frázisaiban voltunk „közép-európaiak“, és persze a térképeken. Nagy feladatok várnak ránk, s ha otthon nem, hát legalább most dolgozzunk a pilléreken, hogy majd egykor gyakorlottabbak lehessünk a hídépítésben. A csehszlovákiai magyarság történetén laboratóriumi tisztasággal tanulmányoz- gatunk egy kisebbségi fejlődést a kapitalizmus körülményei között, s összehasonlítva például a Szovjetunió nemzetiségeinek fejlődésével látjuk, hogy szükségszerű jelenséggel állunk szemben, melynek tünetei a tőkés társadalmi rend szerkezeti ellentmondásaiból folynak. Egyetlen demokratikus polgári rendszer kisebbségi politikája sem nélkülözi az uralkodó nemzet uralkodó osztályának begemóniás törekvéseit, sem a hajlamot, hogy szociális antagonizmusokat mesterségesen táplált faji, nemzeti és más ellentétekkel leplezzen. A Csehszlovák Köztársaság tragikus összeomlása — bár a főok mindenesetre a fasizmus támadása és a polgárság kapitulációja — a kisebségi politika következménye is volt. Mi, haladó magyar szellemi munkások, akik a legforróbb időkben a többi haladó réteggel együtt síkraszálltunk a köztársaság védelmében, jogosan mondhatjuk, hogy nem a mi hibánkból következett be a katasztrófa. Amit egy kapzsi, rövidlátó réteg évtizedes munkával aláásott, s még a fenyegető veszély idején sem tudott egy gyors, becsületes reformmal helyrehozni — azt a bűnhalmazt a jobbak legbecsületesebb országvédő akciója sem tudta és tudhatta már eltakarítani. Hiába volt Csehszlovákia „a demokratikus jogok utolsó közép-európai citadellája", hiába jelentett „kulcspozíciót a fasizmus elleni világküzdelemben“ (így írta egy magyar költő 1938 augusztusában), kisebbségeinek nagy tömegei a történelmileg döntő pillanatban cserbenhagyták. Csodákat sose várjunk! Évek szerencsétlen politikájának kellett működnie ahhoz, hogy a tömegek — ha egy vad, a népszédítés minden eszközével dolgozó kampány hatása alatt is — centrifugális erőikkel szétrepesszék azt a jobb sorsra méltó államot, mely igazán gát lehetett volna, hivatva föltartóztatni a fasizmus áradatát. IV Az 1919 utáni magyar emigráció tevékenységére visszatekintve, történelmi küldetését abban látjuk, hogy a világ lelkiismeretét mozgósította a fehér terror ellen, s egy bizonyos ideig a magyar szabadságharcok vezetője volt. Az ellen- forradalom heveny korszakának elmúltával szerepe gyorsan elhalványodott, s ma — egy aránylag szűk, haladó elitréteg kivételével — a „nagy“ emigráció egy demoralizált, történelmileg jelentéktelen diaszpóra képét mutatja. Ez nem lep
