Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Gardavsktj, Vitězslav: Az isten még nem halt meg
vérén uralkodó, hanem alattvaló Is. Az uralkodás illúziója az oka annak, hogy a racionalizálás ésszerű eszméje a gyakorlatban brutalitássá, erőszakká, agresszióvá fajul* s egyúttal az irracionális mozgalmak ellenállását is provokálja. A felvilágosodás kort Ész az életben „szükségszerűen esztelenséget produkál“ (Kosík). Mielőtt a polgárság mindezt igazolta volna azzal, hogy az értékeket áruvá redukálta, cinikusan vagyonná és tőkévé avatta, maga a felvilágosodás is sokat sejtető példákat produkált; Sade márki kétségtelenül e példák közé sorolható. Sade a felvilágosult Ész másik arculata. Sade ateizmusa nem csupán isten kivégzésével és az Ész boldog uralmának idealizálásával végződik, hanem igazi lényegét is elárulja, mely az erkölcsi és jogi normák általános konvenciója mögött bújt meg: ha minden egyszerűen tárgynak tekinthető, akkor a hatalom csúcsa a manipuláció, s mint ilyen, öncélú. Minél könyörtelenebb, minél brutálisabb és támadóbb, annál inkább közeledik önmaga megismeréséhez: mert kéjesen élvezi a hatalmat és uralkodást a dolgok fölött. Sade filozófiája maga a cinikus Ész, mely gúnyorosan tekint saját arcába, mert sejti,, hogy milyen sorsra jut. A felvilágosodás halottá nyilvánította istent, s ezzel az emberi haladás szempontjából fontos úttörő munkát végzett. Mivel nem veszi komolyan az emberi szubjektumot, mely a puszta birtoklás határán túlra szökik, kénytelen erőszakhoz folyamodni, s ez egyszeriben mind tekintélyét, mind előnyeit lerombolja. A boldog és boldogtalan tudat Ha Hegel teológiai korszakából származó munkáit olvassuk, a szabadság fogalma úgy jelenik meg bennük, mint a szellem követelménye, mely mindennel szembefordul, ami eleve adott, kinyilatkoztatott igazság, ami posltum. Elsősorban a kereszténység ilyen pozitív, önmagát abszolút tételesen magyarázó vallás. Am Hegel — bár elutasítja a kereszténységet — látja, hogy nagyon is reális problémákat foglal magába: hogy minden egyedet bekebelez „a világ“ — a társadalom, a társadalmi viszonyok összessége; hogy a szellem felemelkedését a test tehetetlensége gátolja; hogy a halálban megszűnik minden élet; hogy minden véges dolog a végtelenség szakadékéba zuhan; hogy a kétségbeesés a boldogság nyakába csimpaszkodott. A kereszténység ezeket a tényeket abszolutizálja: az emberi tudatból boldogtalan tudatot varázsol. Ezért nem állhat meg másképpen, csak tételes vallásként. Hegel érti az élet komolyságát és terheit, elveti a gondtalan optimizmust, mely szerint mindent megtehetünk, ha bírjuk a megfelelő eszközöket. Ennek az optimizmusnak ősképe Hegel szerint az ókor könnyű lábú, mesterségekben ügyes szelleme. Az élet másik pólusa, a „boldogtalanság", végzetszerű felleg, mely elől az ókor szerint nem lehet kitérni. Élni akkor annyit jelentett, mint küzdeni, hódítani és élvezni az életet, míg el nem ér a halál, amely után a komor Hádész következik. Az életet a tulajdon jelentette. Egyszerűen az ember volt a lét: a boldog öntudatlanság. A kereszténység ezt úgy rombolja le, hogy felőrli, bekebelezi. Pontos érzéke van mindenhez, ami a háromdimenziós idő sodrában jön létre, ami elhal benne és a végtelenség örvényébe hull. Számol az élet nehéz pillanataival, ismeri végletes formáját: a halál élményét. Csakhogy a kereszténység abszolutizálja ezt a terhet: áttörhetetlen- nek tartja, és mégis át akarja lépni. Ezt úgy valósítja meg, hogy a semmit mindenné avatja. Az ókor könnyelmű, a kereszténység komor; a kereszténység a boldogtalan tudat. De Hegel számára a történelem és az ember valóságos élménye nem a lét és- nem a semmi. Az igazi élmény a történés maga, a keletkezés, a szellem tettrekészsége; a szellemé, mely tudja, hogy törekvései végesek, s ezt igen komolyan veszi. E végesség miatt az embert örökös aggodalom és fájdalom kíséri, mely mindig és mindenhol vele van, mint tettrekészségének ösztönzője. Az ember ugyan halandó, de az élet a halál révén nyer életet. A semmi minden emberi művet elnyel, de ugyanakkor minden új mű hatálytalanítja hatalmát; a fájdalomban mindent elveszítünk, de csak ezen az áron születik újjá a boldogság, önmagunkba zárt lények vagyunk, de csak fgy törhetünk ki önmagunkból és közeledhetünk mások felé, hogy meghaladjuk önmagunkat^ Hegel szerint a tudatnak ezen a fokán minden elidegenedés megszűnik. Az ő istene „meghalt“, s ez ateista állásfoglalás, de csak a kereszténység tagadásának értelmében: filozófiája lényegileg mégis a vallásos világnézetet támogatja. [Folytatjuk)
