Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: Monoszlóy Dezső: A villamos alatt
A kisebbrendűségi érzés novellái Monoszlóy Dezső: A villamos alatt A prózánk elmaradottságáról vallott nézetek ellenpéldája lehetne Monoszlóy első novellagyűjteménye: A villamos alatt. Sosem volt köze a provincializmushoz és a sematizmushoz, s ezt verseivel, s bizonyos mértékig első prózakötetének egyik-másik írásával is bizonyítja. Közben olyan képzete támad az embernek, mintha mindezt könnyedén, sétáin maga elé dudorászva, vagy társaságban, baráti beszélgetések során, olykor kávéházban tenné olyan író módján, akinek nincs szüksége a valóság intenzív tanulmányozására. Kétségtelen, hogy van ebben a gesztusban valami modern; Monoszlóy intellektuális és introvertált alkatú költő, aki eddig tudatosan fáradozott az apró életbölcsességek és futó hangulatok szubjektív szemléleti egységbe való tömörítésén. Az öt ciklusba szedett elbeszélések leginkább tárcanovelláknak tekinthetők, de az éles határvonalakat elmosó műfaji kevertségben a karcolat, a szatíra, a humoreszk és — eléggé kiérez- hetően — a klasszikus elbeszélés elemei is érvényesülnek. Hogy ez a játékos formakeresés nem fordul anarchiába, attól a szerzőt jó érzéke, biztos tudása, költeményeken és műfordításokon csiszolódott stílusfegyelme, s nem utolsósorban műveltsége őrzi meg. Amit a képzőművészetben a kisplasztika vagy az iparművészetben a miniatűr képvisel, azt teszik a prózában az ilyenfajta novellák: az apró életjelenségeket ábrázolják. Nem is annyira a terjedelem és a forma, mint inkább a tartalom határozza ezt meg, a téma kisebb teherbírása. Volt ennek a századfordulón keletkezett európai irányzatnak egy sajátos magyar formája is; igaz, hogy Ady, Tömörkény, Móra, Kosztolányi és Nagy Lajos ennek a realisztikusabb változatait munkálták ki, talán mert nem ástak le olyan mélyen az emberi lélek ösztönvilágába, mint európai társaik. Hogy milyen hatások érhették Monoszlóyt, nem merném találgatni. Van novellája, melyet Tömörkény vagy Móra anekdó- tázó hangnemében kezd, Ady poétikus- biblikus modorában folytat és Nagy La- jos-i kesernyés iróniával zár le, anélkül, hogy felmerülhetne az utánérzésnek a határozott gyanúja, de fő írói invenciójában, abban, hogy a novellák többségének lényege a magányérzés, mindenképpen bekapcsolható egy körbe. Ez az attitűd, mivel egyidős a mélylélektannal, elég régen alakítója már a modern irodalomnak, s ezért ihlető hatása sem kicsiny. Monoszlóy elbeszélésének kulcsát is itt kell keresnünk valahol. Az általa teremtett világban is magányosan cipeli ki-ki a maga keresztjét, s hőseire alig hull valami az írói optimizmus sugaraiból. Lelki sérültek, pszichopaták, apró cinikusok vagy az élet esélytelenjei kerülnek egymással véletlenszerű kapcsolatba, vagy minden emberi korrespondencia nélkül egyszerűen elmennek egymás mellett. Alig történik ebben a környezetben valami az emberért — igaz, az ember ellen sem! Ebben a különös világban, egy-két kivételtől eltekintve, többnyire fölösleges, ernyedt és gyönge akaratú alakok bukkannak fel, afféle miniatűr doszto- jevszkiji figurák, akik így töprengenek: akarjanak-e valamit, hiszen úgy érzik, hogy az akarat valami ismeretlen rosszhoz vezethet, vagy engedjék sodortatni magukat az élet szeszélyeitől, akkor viszont jó emberekké válhatnának. A kisebbrendűségi érzés elég homályosan körvonalazott társadalmi kitaszítottságukból, szorosabb emberi kapcsolatok híján orvosolhatatlannak tűnő és sajátszerűen intellektuális természetű elidegenedésükből, valamint a szerelmi élet kudarcaiból rakódik össze. Az álmodozó című novella főszereplője a társadalmi munkamegosztás révén el- gépiesedő világ elől az ábrándozások csigaházába húzódik, mivel a lázadáshoz semmi kedve. Ezzel mutat rokonságot az Élet Mihály három szerencséje és a Bolond Béla logikája című novella is; itt a hősök a romantikus emberszeretet és életöröm egyre inkább tűnőben levő érzéseit kérik számon az automatizálódó élettől. Sokkal gazdagabbnak tűnik novelláiban a nemiség hajótöröttjeinek világa, hihetőbbnek, s ha úgy tetszik: életsze
