Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Hamar Kálmán: Mazauric: Babeuf és az egyenlők összeesküvése
rűbbnek is. Ebben a környezetben is testi-lelki nyomorultak (Vak Pista házassága, Apostol), impotensek (Élet Mihály és a tavasz), megcsalt és elhagyott élettársak (Hűtlenség, Karácsonyi történet, Csoda a tanyán) és bátortalan vágyakozók (Trombita, Ápolónő, Ismerkedés, Egy szürke élet) forgolódnak a szexualitás rejtelmei körül, hogy a tragikus végpontnak szánt novellában (a Villamos alatt) fejezzék be hódoló körmenetüket. A novellák születésében Freud sem egészen bűntelen. Már az eddigiekből is levonható a tanulság, hogy Monoszlóy elbeszéléseinek jellegét az aforizmaként születő gondolatok novellisztikus ábrázolása és a groteszkbe játszó szerkezet határozza meg. Sok bennük a nosztalgikus elem (a diákokra, a hajós életre, a nyűgös hivatalnoki létformára való visszaemlékezések), de azok a legsikerültebb darabok, amelyeket az eleven életjelenségekre való közvetlen reagálásként élmények alapján vagy filozófiai következtetésekből elindulva írt, mint a Gömböcke és Csöpike, az Ápolónő, a Meg- történhetetlen történet, az Egy szürke élet vagy az Állatbarát. Sőt, úgy érezni, Monoszlóy az emberi lélek mélységeiben lejátszódó folyamatokról is tud egyet- mást, ám a képességek és szándékok ellenére is úgy lobbannak el ezekben az írásokban a nagyobb ígéretek lángjai, ahogy fel-fellobognak. Legtöbb novellája úgy indul, hogy az élet izgató dolgait sejteti meg az olvasóval, de mielőtt a végkifejlethez jutna, valami szatírtánc- hoz hasonlítható túlpoentírozással szállítja le a gondolatok és ötletek értékét. Az írásművek sohasem vallanak rá véglegesen alkotójukra, mert az író végül is felül tud emelkedni írásainak színvonalán, de az írói lélek árnya folyton ott lebeg az ábrázolt alakokon. Ezt érezzük Monoszlóy prózai írásaiban is, mert számára az irodalom nem egyszerűen csak működési terület, s a mű sem csupán téma, hanem az önkifejezés lehetősége és eszköze. Ezért várhatunk még többet a prózaíró Monoszlóytól, különösen akkor, ha meg tud szabadulni főélményétől; a magányosságtól, s jobban átengedi magán az élet áramát. Mikus Sándor Claude Mazauric Babeuf és az egyenlők összeesküvése A nagy francia utópista szocialista Francois Noéi Babeuf születésének (1760) 200. évfordulójára jelent meg Claude Mazauric francia marxista történész munkája: Babeuf és az egyenlők összeesküvése. A figyelemre méltó könyvet a Kossuth Könyvkiadó most magyarul is megjelentette. A vallási dogmák által meghatározott történelemmel szemben a XVIII. század humanista filozófusai az emberiség valóságos történelmében keresték azokat az eszközöket, amelyeknek segítségével az emberi társadalomban uralkodó egyenlőtlenséget meg akarták szüntetni. A társadalmi egyenlőség fogalma a francia forradalom idején már a vallás közvetítése nélkül kapcsolódott össze az igazság fogalmával. A természetjog eszméje hadat üzent a születési kiváltságoknak. Az 1789. évi francia forradalom szociális forradalom volt, amely ugyan a burzsoáziára bízta a társadalom és az állam vezetését, de az elnyomottak el sem tudták képzelni, hogy a polgári jogegyenlőség ne vezessen tényleges egyenlőséghez is. A plebejusok, kispolgárok s a magántulajdon nélküli dolgozók pótforradalmat akartak: a gazdagok forradalmát a szegények forradalmává akarták fejleszteni: „Az élvezetek egyenlőségét“ követelték. A burzsoá forradalmárok legjobbjai, a legradikálisabbak, mint például Marat, Robespierre vagy Saint-Just megértették ezt, de a francia forradalom Robespierre thermidor 9-i bukásával mégis az újgazdagok zsákmánya lett. Babeufnek és társainak kísérlete volt az első jelentősebb epizód abban a hosszú folyamatban, amely az egyenlők társadalma felé vezetett. A babeufizmus azonban túlnő azon a forradalmon is, amelyből megszületett; nemcsak az „élvezetek egyenlőségének“ elemi követelményét hirdeti, hanem felújítja a „javak“ és a „munka“ közössé tételének perspektíváját is: az igazi egyenlőség polgári forradalomból fakadt követelménye összekapcsolódott a kommunista társadalom reményével.
