Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Bondarev: Ketten
Ketten meg a félelem Bondarev: Ketten figyelő Bondarev új könyvét egyszerre olvassa el az ember. Ha egy könyvről azt mondják, hogy nem lehet letenni, akkor az ponyvaregény — izgalmas, de könnyű fajsúlyú olvasmány is lehet. A Ketten izgalmassága ellenére is — irodalom. A történet Bondarev első könyvének, a Csendnek a folytatása. Az események színhelye Moszkva, időpontja 1949. Adva van egy kemény kötésű, intelligens fiatalember — Konsztantyin, a volt front- katona — aki egy verekedés alkalmával felfedi barátjának, hogy revolvere van. Zsákmányolt, kicsi német Walter pisztolyát nem adta le, megtartotta. Tiltott fegyverviselésért öt év jár azokban az időkben. Az esetnél senki nem látta őket, nem1 fogják el, lényegében hát „semmi sem történt“, egyszerre mégis minden megváltozott. Konsztantyin életébe belopakodik a félelem. Nyílt és bátor ember részére szokatlan dolog, alaktalan szorongás, nincs tárgya, csak súlya, ólomszerű, kegyetlen súlya van, mely egyre nehezebb. Más lett a világ, jelentéktelen apróságok félelmetesen megnövekszenek, titokzatos értelmet nyernek, szorongató érzéseket és gondolatokat keltenek. Az érdektelen szürkeségből egyszerre riasztón kiemelkedik a személyi kultusz társadalmának hivatali gépezete, az a mechanizmus, melynek mindenki eleve gyanús. Konsztantyin körül megmozdul egy testetlen és személytelen emberfeletti lény, emberi viszonylatok szövevénye, amely a bizalmatlanságra épül mindenkivel szemben, és azáltal létezik, hogy szüli és táplálja a bizalmatlanságot, a gyanakvást, a felelősségre vonás ezernyi állandó lehetőségét. Ez a gépezet még semmit sem tud Kosztyáról, de máris hatni kezd azáltal, hogy a fiúnak oka van tőle félni. Olyan ez, mint a mesék vasorrú bábája, mely- lyel a gyerekeket ijesztgetik, hogy puszta létével is hat a gyermeki lélekre. A hivatal emberei egyelőre csak tapogatóznak, kérdeznek, célozgatnak, de Konsztantyin ezt csak úgy tudja, hogy sejtenek valamit, talán a barátja beszélt róla. S mindez a bizonytalanság érzésével, léte veszélyének tudatával tölti el. Olyan bizonytalansággal, mely kínzóbb tud lenni a rossz bizonyosságnál is. Kosztya apósát „államellenes tevékenység“ vádjával igazságtalanul tíz évre ítélték. (Ezt a Csendben írta meg Bondarev). Aszja, Konsztantyin felesége, gyereket vár. Mindez még csak fokozza a félelmet, óriássá növeszti a kérdést: mi lesz, ha...? Egyre bíztatja magát: „de hiszen semmi sem történt!“ S közben tudja, hogy szörnyű és helyrehozhatatlan tragédia történt, sebezhetővé vált, biztonságát, immunitását elvesztette, s maga is elveszhet. Kafka Perében K. szorongása és elítéltetése a sejtések és intuíciók világába emelt „desztillált“ tragédia, mely nem mindennapi tényével döbbent meg. Kosztya félelme hétköznapi félelem, nincs benne semmi rendkívüli vagy túlfokozott. Tragédiáját éppen hétköznapisága adja és az a tény, hogy lényegében ártatlan és hasznos ember ütközik itt össze az előírással. A törvénnyel, melyet a társadalom érdekében, az ember érdekében hoztak, és amely — különösen a személyi kultusz társadalmában — gyakran az ember ellen fordul. Hogyan lehet, hogy ilyen esetekben nincs felmentés a kínzó szorongás alól? Hogyan engedheti meg magának egy önmaga érdekeit szem előtt tartó, humánum-igényű társadalom, hogy értékes és becsületes tagjai formai okok miatt büntetlenül szenvedjenek? A történet sok mindent magyaráz. De nem mindent. Általános emberi értelemben Bondarev a törvény tehetetlenségi nyo- matékának a lehetőségét is sugallja nekünk, a bürokratikusan alkalmazott törvény vak könyörtelenségét, mellyel annak is nekimegy, aki nem1 vétkezett. Bondarev stílusa egyszerű, nem a szépségével, de a pontosságával hat.
