Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - Milan Rúfus: A nagy provizórium
folyóiratszemle Milan Rúfus A nagy provizórium Metaforával, látszólag távolival .kezdem. Mostanában gyakran gondolok a januári éjszakákra. Mélyek, a mélyből felvillódzó fényükkel, örökké siető ritka felhőikkel. Fagyokkal, hogy a levegő és benne minden tárgy aprókat és szárazakatt pattog, mint a fésű a nők hajában. A porhó vándor- örvényeivel, amelyek királyi uszályként söpörnek végig a vidéken, a tiszta, csaknem vidám, csengő halál nyomán. Ilyen éjszakákon a vad elhagyja az erdei magányt, és lehúzódik az emberi 'települések közelébe. Félénken, vagyis a maga állati módján méltósággal. Emlékszem, hogyan néztem olykor ilyen éjszakákon Tatranská Poliankán a szarvasok érkezését. Előbb az erdő szélén álldogáltak, s miután a házakban sorra kialudt a fény, közeledtek óvatosan, az utakon kenyérdarabkákat szedegetve. Aztán eltűntek. Érkezésükben és távozásukban volt valami mélységes belső értelem, amely engem, az embert, különös szomorúsággal töltött el, s éttől olyan abszolút vers szom- ja támadt bennem, amit nem lehetett szavakba önteni. Ma megidézem mintegy borostyánba kövesült képüket — éjszaka, csillagokkal a havon, zúzmarával az égen — és újra meg újra elgondolom, hogyan vették a kenyeret, és remegtek közben a szabadságukért. Szemtől szemben a képpel elvonul előttem az emberiség történelme, ez a megfoghatatlan folyamait, amelyben a szabad emberből házi ember lett, lánccal egy tálhoz kötve, amelynek életszínvonal a neve, tálhoz, amely egyre telibb, és lánccal, amely egyre rövidül. Furcsa bevezetés ez egy cikkhez, amely az irodalomról akar szólni. Csakhogy a költő is embernek fia, csak asszonynak fia, asszonynak halandó gyermeke. Aki már régebben fegyverszünetet kötött a korral. Vagy előbb-utóbb megköti. S a kor, amellyel szembe akatrt helyezkedni, medvemellére vonja, s tejjel és cukorral tömi be a száját. Ő pedig a legjobb esetben megtanul bújócskázni vele, kisded csalásért kisded csalással fizetni. S máris az övé. Nem is olyan régen két francia intellektuel, két író: Jean-Paul Sartre s utána Michel Bútor járt itt Pozsonyban. Megjegyeztem, amit egymástól függetlenül a szocialista országok irodalmának a címére mondtak. A nyugati irodalom, konkrétabban a regény mai válságával kapcsolatos vitákban mindketten kinyilatkoztatták, hogy ok személy szerint a szocialista országok prózájától várnak valami útmutatást. Szavaikat nem kell a vendéglátónak szánt bóknak tekintenünk. Végre is több bennük a finom szemrehányás, mint a dicséret. Abból a logikai előtétéiből indulnak ki, hogy az író nem az az ember, aki a valóságot teremteni tudja. Csupán reprodukálhatja, mindegy, hogy hogyan. A gerelynek, a bikának, a mammutnak előbb létezni kellett, s csak aztán festette az ember a barlang falára róluk való képzetét. S ebből a tényvalósági szempontból következik a szocialista országok irodalmának elvitathatatlan előnye a többi irodalommal szemben. Ez ugyanis olyan országok irodalma, ahol az emberiség legnagyobb szabású újkori szociális kísérletét hajtották végre. A nagy francia forradalom óta semmi hozzá hasonló nem létezett. Sőt, még laz sem változtatta meg a világ szociológiai térképét annyira, mint az októberi. A forradalmak története nem egyenes vonalú. Ütjük bonyolult, különösen akkor, amikor a forradalomért nem kell többé hatalmi harcolt vívni, , csak valóra váltani önmagunkban és önmagunkkal. A szocialista forradalom az első a társadalmi forradalmak közt, amely nem kompromisszummal végződött. A forradalmárnak a megszerzett hatalmon nem kellett osztozkodnia senkivel, nem kellett (tekintettel lennie senkire. S itt kezdődik a forradalom történetének második, igen tanulságos felvonása, második, döntő része. Egy ilyen radikális történelmi ténynek radikálisan meg kellett
