Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - Milan Rúfus: A nagy provizórium

változtatnia az emberi kapcsolatok képét. Egész rétegek tektonikus átcsoportosulásának kellett következnie. Erről naponta újból és újból meggyőződhetünk. A népnek nevezett óriás tartalékforrásból, ebből a lényegében ismeretlen legfőbb ősanyagból eddig soha nem látott méretekben új változatok, új alakzatok váltak ki. Az, aminek parvenü volt a neve betört a történelembe, és készítgeti a helyét a napos oldalon, a napos oldalért vívott harc ősrégi törvényei szerint, és mégis különleges körülményiek és feltételek között, ahol a példátlan emberség valami csökönyös brutalitással, a szabadság rabsággal, az összetartás és elkötelezettség könyörtelen, személytelen közönnyel keveredik. Naponta találkozol emberekkel, megszólítod őket, válaszukban, hanghordozásukban egy eddig ismeretlen valami üti meg a füledet, valami, amivel -semmiféle irodalomban vagy szociológiai tanulmányban sem találkoztál. S így érthető, ha a kortárs irodalomban] keresni kezded az új alakzatok képét, de semmit sem találsz, a legjobb esetben felszínes illusztrációt, nagyjában véve annyit, amennyit a környező világról szocialista irodalmad nélkül is tudsz. Történelmi helyzetünkkel kapcsolatban szó esett a nagy francia forradalomról és az azt követő korszakról. S éppen ez az irodalomba vetített párhuzam megdöbbentő a mii számunkra. A francia forradalmat követő kornak úgyszólván rögtön megvoltak az irodalomban a nagy, szigorú és pontos térképészei. Volt Balzac ja, Stendhalja, Flaubert-je, Maupassant-ja, akiknek úgyszólván semmi sem kerülte el a figyelmét az emberiség szüntelenül remegő, változó szövetén. S bennünket ebben a párhuzamban valósággal sokkol a tanúságtételnek úgyszólván teljes hiánya a szocialista irodalmakban. Ha a szocialista forradalom történetének még vannak figyelmes szemű ember-történészei (Solohov), a hatalom forradalmi átvételét követő korszak egyetlen vége-nincs, kiterjedt tabula rasa, egyetlen hallgatás. Szívszomorító, optimista, sokat mondó hallgaltás. A pozitív és negatív hősök százai fejtik itt ki megengedett, vagy .meg nem engedett és azonmód megtorolt tevékenységüket, de hiába kutatsz, sehol ebben a sok ezer oldalas irodalomban, egyetlen sorában sem találsz feleletet a kérdésre: Mit érzel, Maryčka Magdonova? Hogy érzed magad, ember, az adott helyzetben? Mi történik veled, mi lesz belőled a feltételek közt, amelyekről, mint általában, vallód, hogy magad teremtetted őket, s amelyek, mint általában, erősebbek náladnál? A válasz erre a kérdésre sorsdöntőn fontos. Az egész emberiség erre vár, mivel a szocialista forradalom eddig az utolsó szociális kísérlete. Ez körülbelül Sartre és Bútor prognózisának logikája. S a választ csak mi adhatjuk. Nem adhatja sem Dürrenmatt, sem Bútor, sem Sartre, sem Kafka. Ellenkezőleg, ők c! kérdezők. S mi tovább hallgatunk. Vagy zajosan tőlük várjuk a választ, s ebben látjuk irodalmunk reneszánszát. Csakhogy a válasz nem jön, a tanúságtétel szükségén mit sem változtatunk.

Ezek a legfőbb okok akadályoznak abban, hogy minden fenntartás nélkül elfogadjam a szocialista irodalom említett reneszánszának tézisét az ötvenes évek után. Megértettem az irányt, amelyben az ifjú irodalom a'z ötvenes évek végén elindult. A lefojtott képzelet 'robbanása, a támadó kísérletező kedv, a közelmúlttól való idegenkedés — a Zsdánov-féle felépítményi idők után mindez természetes volt. De már akkor világosnak kellett lennie, hogy ez csupán felkészülés lesz egy új, teljes, nagyszabású tanúság tételhez az emberről és a korról. Ámde az irodalom mintha belehabarodott volna a felkészülés stádiumába, ebbe a Nagy Provizóriumba. Vagy korábbi koncepciókból indulva ki általános ismereteket illusztrál kortársairól, vagy semmi újat sem mondva legalább újszerűen akar szólni. Hallgatását másbeszéd mögé rejti.

Ezzeá kapcsolatban érintek egy problémát, amely még nem a mi irodalmunkat, inkább az európai irodalmakat jellemzi, amelyeket a mienk annyira szemmel tart. Ez a művészet tudományosodásának problémája. „Minden karnak megvannak a mítoszai“

— mlondja Elza Triolet. S hozzáteszi: — „Ez korunkban a tudomány mítosza.“ A tudomány az emberiségnek valamiféle új hitévé válik. De vajon nem úgy állnak-e a dolgok, hogy Prométheusz az istenektől lopott tűzön alaposan megégeti az ujját? Látó ember-e a szaktudós, aki céltudatosan cselekszik, az összefüggések teljes tudatában? Vagy valami aszociális elem kiszakítva az összefüggésekből, aki úgy rohan az ösztöne után, mint — bocsánat a hasonlatért, nem megbélyegzésnek szánom — vadászaton a vadászkutya rohan az ösztöne után anélkül, hogy értené, mi is történik tulajdonképpen körülötte? Hány feltaláló állapította meg már élete alkonyán tehetetlen rémülettel, hogy a káosz pórázára kötötit vadászkutyákhoz volt hasonló, hogy a káosz jelezte pillanatban eleresztették őket, s az volt tulajdonképpen a feladatuk, hogy