Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Monoszlóy Dezső: Megkésett köszöntő

alighanem az is igaz, hogy fajtánk alkotói közül ő volt az első, akit ez a Világanya gyermekévé fogadott. Bizonyára nem elsőszülöttként, hiszen akkor ebben az ölben szorongtak már Appolinaire fizikai kubistái, és konstruktivista építményeiket ácsolták szóban, képben, zenében már mások is, a nyelvi különbségek azonban nem teszik lehetővé az egyidejűség és az egymásrakövetkezés olyan pontos elválasztását, mint a fizikai találmányok kronológiája. A modern dráma kozmikus idősíkján Thornton Wilder is megkereste a maga rinocéroszait Amerika számára, és Ionesco is megkereste a magáét Franciaországnak. Lehet az is, hogy egyszerre találták meg, mert ezek a rinocéroszok közös világból, közős időérzék- böl szabadultak el. Nos, Kassák Lajos időben érkezett meg, egyidejűn a modern költészet üzenetével. Olyan gyorsan érkezett, hogy szinte természetszerűen népszerűtlenné vált azon a régebbi idősíkon, amelyen a kortársi magyar irodalom múltat vigyázó ritmusai csengtek.

Tulajdonképp egész életében a saját népszerűtlenségéért fáradozott. Egy pillanatig sem tudott lemondani utódtalan és őstelen sorsáról, arról az Igényről, hogy egészen újat mondjon, s erről nem mondott le olyan időkben sem, amikor a köz- érthetőséget Tyimofejev ilyesféle vulgáris követelőzéssel fogalmazta meg: „Nem minden zseniális, ami közérthető, de minden, ami valóban zseniális, az érthető a tömegek számára, és mennél zseniálisabb valami, annál inkább érthető a széles néptömegek számára". Kassák hű maradt úttörő, kísérletező kedvéhez, úgy indult harcba a saját rímtelen háromdimenziós szavaiért, hogy azok valóban a helyükre kerüljenek, függetlenül attól, hogy a tömegízlés (ha létezik egyáltalán ilyen fogalom) megtalálja-e a csend és a kiáltás pilléreit, pontosan ott, ahová a szerkesztés törvényei elhelyezték. Birkózott a szavak új rendjéért, úgy, ahogy Goethe meghatározta: „Wie das Wort so wichtig dórt war. Weil es ein gesprochen Wort war.“ Igen, ez az igény a kassáki rímtelenséggel is rímelt, úgy, ahogy Cézanne és Derain térmegmutató igénye tükröződött és rímelt a kubizmus kockásított síkjaival.

A Máglyák énekelnek — ettől a néha kissé naivnak látszó konstruktivista eposzától kezdve egészen a Vagyonom és fegyvertáram késői versgyűjteményéig töretlenül csillog ez a kísérletező tettrekészség és vállalkozás, de ott csillog prózájában, a Misillo királyságában és az Angyalföldben is, amelyről Németh László már 1929-ben olyan találóan jegyezte meg: „Angyalföldről akart regényt írni, de ami jó ebben a könyvben, az a helytől és időtől függetlenül az Élet városáról szól.“

Minden élet elmondhatatlan. Kassák az Egy ember életé ben megpróbálkozott az elmondásával, s ami kimaradt belőle, az többi műveinek reneszánszi egységében él. Ami végigmondhatatlan benne, az még a halál. Olvasom a gyászjelentést, és az élet dolgai jutnak az eszembe róla: levelek, tervek, mulasztások. Kassák I.ajos: Život őlovéka (Egy ember élete, csehül) megkért, hasonlítsam össze az eredetivel. Marencsin Mária Eperjesről küldte el a válogatott Kassák-versek szlovák fordítását. Ezzel is kellett volna valamit kezdeni. Mulasztások. Már egészen az élet útjain járok. Nemrégiben Érsekújvárra vártuk Kassákot. Nem jöhetett. A betegség visszatartotta. Az én köszöntőm se hangzott el. Mi lenne, ha most mondanám el az akkor megírt sorokat? Kissé magamnak is, és neki is, akinek hűséges és átható tekintete kísér továbbra is, egészen az egyéni tudat határáig. Kassák Lajoshoz úgyse szólhatnék a gyász szavaival, Kassák Lajost köszönteni kell, köszönteni azért, hogy valahol és valameddig kortársa lehettem. Nem a távozóhoz — a megérkezőhöz szólok, úgy érzem, ott állok előtte az érsekújvári ünnepi akadémián, amelyről mind a ketten távolmaradtunk, s amelynek légköre úgyis megismételhetetlen.

„Drága Kassák Lajos, ünnepi beszédektől zajos éveink sokszor devalválták már a dicsérő szavak tartalmi értékét, negatív és pozitív formáit egyaránt, ezért most, amikor a Csehszlovák írószövetség magyar szekciójának nevében köszöntelek, távol áll tőlem az az igyekezet, hogy ilyen szavak keresgélésével hígítsam ennek a pillanatnak a jelentőségét. Régen kifaragott egyéniséged gránittömbjéről az efféle magasztalások úgyis leperegnek.

Mint minden igazi alkotó, Te is eljutottál oda, ahol maga a név a jelző, a tartalom, a forma, a mű. Arra az egyetlen és megismételhetetlen képletnek a kife-