Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Monoszlóy Dezső: Megkésett köszöntő

Jezésére, amelyet Te Jelentesz, nincs teljesebb válasz, mint ha kimondjuk: Kassák Lajos. Ki-ki magának és magában, a szubjektivizmusnak azzal az őszinteségével és kizárólagosságával, amely minden felfedezésnek és minden megismerésnek a lényege. Nem tehetek hát egyebet én sem, mint hogy kibújok a mások helyett szólás frázisából és képtelenségéből: valamennyiünk külön Kassákjáról amúgy sem vallhatok, legfeljebb a magaméról — ugyanakkor azonban mégis egy általános és közös kötelességnek teszek eleget, hiszen mindannyian külön-külön úgyis ezt cselekedjük.

Azzal sem akarom fárasztani az ünneplő közönséget, és elsősorban Téged, hogy a bennem élő és fejlődő sokféle Kassák-apoteózisnak és metamorfózisnak az állomásait soroljam, mindössze azt a legkésőbbi és így hozzám legközelebb álló élményemet szeretném megszólaltatni, amellyel egy rövid versed keresztöltései járnak át most:

„Amivel megajándékozlak elfonnyad a pálmaág nincs fekete földem nincs zsíros trágyám legszívesebben galambokat tenyésztenék ha lenne puskám amivel lelőhetném a vércsét.“

Hogy is fejezzem ki magam? Nem vagyok galambszakértő, de sokféle galambot láttam már. Láttam szürkéket, bóbitásokat, fehéreket. Láttam Picasso galambját is. Egy idő óta azonban legsajátabban ez a különös kassáki vágymadár él bennem, egy galamb, amely nem születhetett meg, mert nincsen mivel lelőni a vércsét. Azt szeretném, ha ez az elképzelt és megóhajtott kassáki madár szállhatna minél gyakrabban tájaink felett, annál is inkább, mert erősebb szárnyakat ritkán nyithat ki vers.“

Kassák Lajos: Kőszobor, 1923