Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Rácz Olivér: „Az életet mindig szeretni kell”
Rácz Olivér „az életet mindig szeretni kell“ Apró, ékkő szemű, tarka kis macska hempergett a keleti mintás, mély tónusú szőnyegen. A hátára fordult, hunyorgott, ásítozott: rózsaszín nyelve virágsziromként bújt meg a túhegyes fogak között. Olykor a férfi játékos keze után kapott; az apró karmok villámgyors, ragadozó mozdulattal szántották végig a férfi bőrét, és a férfi arcán elragadtatott, büszke mosoly suhant át. „Már karmolni Is tud“ mormolta halkan. „Hol a tányérod, cica? Üres, ugye? ... Most megetetem“ magyarázta. „Amíg kilefetyeli a tejét, talán nyugtunk lesz tőle. Amióta itt vagyok, nem megy le a nyakamról. Ha látogatóm érkezik, felkapaszkodik az ölembe, és mindent elkövet, hogy megzavarja a beszélgetésünket. Féltékeny. Egész nap játszana“ mondta csodálkozva és szeretettel. Váratlanul felpillantott, az arcán gondterhelt árnyék jelent meg. „Lilivel játszik a legtöbbet“ mondta azután a szükségesnél hangosabban, és várakozva a másik szoba nyitott ajtaja felé lesett. „Magával játszik a legtöbbet“ szólalt meg az asszony a másik szobából kedves kö- tekedéssel. „Elcsábította a cicámat. Most már akár el is viheti. Vigye haza, Stószra. Nekem már nem kell.“ „Ezt csak úgy mondja“ suttogta a férfi hunyorintva. „Úgysem válna meg tőle. Nem is lehet. Egy ilyen kedves kis állattól? Tegyem az öledbe?“ kérdezte nagylelkűen, és a pillantásában annyi nagylelkű lemondás volt, hogy elmosolyodtam. Félreértette, gyöngéden megfricskázta a cica fülét. „Jánosnak is nagyon tetszett" mondta büszkén. János az orvos volt, nagyhírű, okos szívgyógyász: a férfi voltaképpen azért jött a városba, hogy megnézesse vele beteg szívét. „Mit mondott János?“ kérdeztem aggódva, mert ennek a férfinak a szíve nagyon sokat jelentett nagyon sokunk számára. Mint az előbb a mosolyomat, most a szavaimat is félreértette. „Tetszett neki“ mondta önérzetesen. „Itt játszott vele, a szőnyegen." Magam elé képzeltem a komoly szívgyógyászt a cicával a szőnyegen, és magam elé képzeltem, amint józan, műszerektől és üvegszekrényektől csillogó rendelőjében feszült figyelemmel hallgatja a férfi beteg szívének a dobbanásait. „Az ember nem is gondolná Jánosról“ mondtam, hogy mondjak valamit. A férfi felpillantod „Miért?“ kérdezte komolyan. „János mindent szeret, ami él és hasznos. Az életet szeretni kell. Az életet mindig szeretni kell.“ Most már dacos volt a hangja; makacs és megszállott, mint amilyen akkor lehetett, amikor először mondta ki az azokban az években még fiatal, kamasz szíveinket lázadásba dobogtató szót: Korparancs. Mert tőle hallottuk először a korparancsot fegyver s vitéz ellen, és akkor is életekről volt sző, embermllliók életéről, embermtlliók igaz
