Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Rácz Olivér: „Az életet mindig szeretni kell”

ságáról, olyanokétól, akiknek a kedvéért lövészárkok szennyéből és pergőtüzek gyilkos tébolyából vonszolta haza az egyenruha alatt lázba hevülő gyerekember-testet és a test törékeny hüvelyében a szellem harcos, töretlen erejét.

(A cica felágaskodott az ölemben, nyilván unatkozott. Nekitámasztotta a két első lábát az asztalnak, beleszimatolt a hamutartóba, prüszkölt és fintorgott. Bűnbánó, zavart mozdulattal vágtam zsebre a cigarettatárcámat, nehogy eszembe jusson újra rágyújtani. A férfi észrevette, legyintett. „Miattam nyugodtan dohányozhatsz“ mondta, „nem zavar, nem is árt.“)

ö természetesen nem dohányzott, és ha nagyritkán társaság vette körül, és poharak kerültek az asztalra, az ő pohara csak egy koccintásnyira emelkedett a magasba: nem ismerte az élet apró léha örömeit. Vigyáznia kellett magára, beteg tüdejére, beteg szívére. Vigyázott is: orvosai minden tanácsát megfogadta. Csak arra az egyre nem tudtak gyógyszert és tanácsot, hogy az embertelenség és a fasizmus elleni harc önként vállalt, nagy párbajaiban hogyan kerülje el Illavát, a komor, fagyos börtönfalakat, a tüdőt és szívet gyilkoló, levegőtlen, nyomasztó éjszakákat, a beteget sorvasztó rabkenyeret.

Nem ismerte a férfivá válás kusza illatú éveinek a varázsát sem. Gyerekfejjel vált férfivá: férfinál többé — aggódó, gyötrődő, pribék-uszításokat túlkiáltó bölccsé.

(A cica képeslapra bukkant az asztalon, elmerülten, mozdulatlan szemmel nézi a címlapról rámeredő éles profilt: egy Shakespeare-színész markáns' arcélét. Vajon mit lát? Az állatok állítólag nem képesek érzékelni az egy síkú képeket. Néha az emberek sem. De 1936 tavaszán egy divatos, akkoriban közkedveltségnek örvendő menház vendégkönyvében láttam egy karikatúrát: Chaplin és Hitler képmása egymás mellett. A karikatúra aláírása: Akiken az egész világ nevet. A vendégkönyv kézről kézre járt, a hétvégi vendégek kacagó elismeréssel nyugtázták a szellemességet. íme, a hétköznapok után így tarkítja felszabadult kacagás a békés hétvégeket. 1936 tavaszán a férfi, aki most a cicát figyeli, így írt a Magyar Nap-ba: „A fasizmus nem ismer hétköznapi pillanatokat. Minden megnyilatkozása: ünnep, látványosság, fokozott fortissimo.“ Majd később: „Rontás és' romlás, harag és háború, halál és katasztrófa diabolikus bölcsődala tépi a süket füleket.“j

A harmincas évek derekán — túl munkanélküliség és ínségjegyek bosszantó árnyain

— a Köztársaság egészben véve nagyon kellemes, megbízható, szilárd, sőt szórakoztató otthonnak látszott, a politika nem okozott több szenzációt, mint a hangosífilmek — akiken az egész világ nevet —, a polgári társadalom nem látott okot az aggodalomra, és zajos, ám polgáriam jólnevelt mulatozásokban töltötte a hétvégeket. De a férfi, aki akkor már remete-életet élt a stószi fenyvesek alatt, a férfi, aki betegségén túlmenő betegességgel irtózott minden közéleti szerepléstől, Heinrich Mannra és más emigránsokra gondolt a harmincas évek derűs derekán, és ezért kilépett a fenyvesek alól, polgármesterséget vállalt, és levelet írt:

„Reichenberg szégyenteljes tette, mellyel az Ön illetőségi kérvényét elutasították, a Szlovenszkón fekvő Stósz község alulírt képviselőtestületi tagjait arra készteti, hogy felajánlják ennek a német községnek illetőségi jogát. Mi tudjuk, hogy magunkat tiszteljük meg, amikor egy Heinrich Mann mellé állunk, aki nemcsak az egész kultúrvilág büszkesége, de kérlelhetetlen ellenfele egy mindent pusztulással fenyegető barbarizmusnak.“ Majd később a férfi, aki addig a pillanatig nem mozdult ki a fenyvesek alól, de a fenyvesek alatti zugnak arról a kis pontjáról mégis mindig az egész világot látta, így folytatta a levelet: „Mi tudunk halott elvtársainkról és koncentrációs táborokban sínylődő testvéreinkről. Mi aggódva figyeljük Thaelmann, Ossietzky és Renn sorsának alakulását. Ezeknek sajnos nem siethetünk praktikus segítségükre, a száműzött Heinrich Mannak azonban felajánlhatjuk a polgárjogot, hogy így az ő személyében minden harcoló és szenvedő antifasisztának megadjuk a kellő és méltó tiszteletet."

Különös: a férfi, aki a levelet írta, beteg teste tudatában nem volt tagja semmiféle pártnak. Csak arra az Időre vette fel a párttagságot, annak a pártnak a tagságát, amelyhez tartozni azokban az években önmagában véve is minden betegségnél nagyobb veszélyt és megpróbáltatást jelentett, amíg ezt a levelet megírta, és amíg a levél hátterét képező nyomasztó éveknek a tébolya tartott.

(A cica megunta a képeslapot: most egy könyvet szimatolgat az asztal sarkán. Irodalmi cica: az asszony, akié a cica, külön könyvespolcon tartja azokat d könyveket,