Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A „Vetés” irodalmunk folytonosságában

De Mészárosnál is kísért a hígítás veszélye. „És én sejtem a csodát / az élet csodáját“ — írja A madarak énekelnekbm. Ahelyett, hogy a „sejtés“ belső mozgását teremtené újjá, helyzeteit értelmez, személyessé tesz, tehát hígít.

Ezek a Vetés költő-ígéretei, felfedezettjei. Fiatalok, a szlovákiai magyar költészet folytonosságát inkább még csak létükkel, mint eredményeikkel bizonyítók, de bizonyítók. A névsor itt persze nem teljes. Nem1 beszéltünk Mikola Anikóról, akinek fülledt színeit s menekülését valami kimondhatatlantól nehezen lehetett volna a tárgyalt irányokba besorolni, nem szóltunk a kicsit anakronisztikus epikával és nyelvi káosszal küzdő Kmeczkó Mihályról, s nem említettük Vas Ottót, Mészáros Károlyt és Teleki Máriát sem, akikre egyelőre még nehéz jélzőt találni. De egyrészt egy-ikét vers alapján felelőtlen dolog is lenne róluk ilyen vagy olyan ítéletet fonmálmi, másrészt célunk i!s csak a legjellemzőbb törekvések felmutatása és tudatosítása volt.

4.

S hátira van még a Vetés prózájának, pontosabban fogalmazva Wurczel Gábor, Kovács Magda és Mészáros László nevének a felmutatása. A költészetben az utánpótlás-jelentkezés a műfaj természetének megfelelően mindig látványosabb, mint a prózában. A Valamivel a „Nyolcak“ előtt induló Duba Gyula óta (aki aztán egy-kettőre felzárkózott a tőle korábban induló Mácisék mellé) kritikánk új prózaíró tehetséget (az 1961-ben kiadott, de elsietett próza-antológiát nem számítva!) nem köszöntött, pedig a valóban sokat ígérő Wurczel Gábornak körülbelül már egy éve megjelent az első írása az Irodalmi Szemlében, s azóta több-kevesebb rendszerességgel publikál. A másik kettő a Verésben tűnt fel először.

Hármuk közül kétségkívül Wurczel a legizgalmasabb tehetség, akinek erősen asszociatív, emlékeket, realitást és sejtéseket egyszerre mozgató szerkesztés- módja, nehéz levegőjű, szertelen, de mégis felelőslség és komolyság szülte látomásai már egy magasabb mércét is elbírnának. Ha valószínű mesteredként Gel- léri Andor Endrét, Sánta Ferencet és Kafkát említjük, akkor a sorrend a fejlődés irányát is jelzi. Ugyanis míg régebbi írálsai, de még a Tavaszi zsongás s a Nyári Beherrtót is erősen liirizált próza, „tündéri realizmus“, addig A Nagy Fehér Ház városa már tiszta látomás. A valósággal ugyan ez is érintkezik, de

„Esti Prágát vegyenek kiabálta egy öreg néni Széttárta kezét egy lábon állva hadonászott És én hiába vártam hogy felrepül a magasba Nem repült fel

mert kevés magot szórtak néki."

(Esti Prágát)

írja Keszeli a Hajnali búcsú ban, de ugyanezzel a technikával készült Mészáros János kis groteszkje is:

„Az útmenti árkok oldalát

nagyanyám sárga kislibái kedvéért

zöld ennivaló fű nőtte be

és felkukorékoltak a velem egyidős kakasok“

Ezekre a fiatal „delirizálókra“ jellemző a gtroteszkség is, amely az egyszeri s az általános, az élmény és az amyagiság, vagy, ha úgy tetszik, a személytelen és a személyes állandó egybejátszásébál következik:

„S mert lehetne minden százszor és soha a két szögre feszítve sóhajtó Ő betűvel kezdetén és végén kifeszített verssor néz az éjszakába“

(Két szögre feszítve)