Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A „Vetés” irodalmunk folytonosságában

jóval összetettebben, nagyobb áttételeken át, mint a Nyári Behemót, ahol a reális keret, a lánytól búcsúzó s a víziókból hozzá visszatérő valóságos hős még nagyon jól kitapintható. Oüt a látomások még a mondanivalót segítették, A Nagy Fehér Ház városában már önálló létet élnek, külön jelentést hordanak. Félborul a történés sorrendje is: először a látomások gomolyognak át rajtunk, s csak aztán veszünk tudomást a látomások okozójáról, az emberélettel játszó felelőtlenségről. De itt ez a felelőtlenség sem józan realitás, hanem olyan egzal- tált állapot, amelynek indítékát a valóságnak még mélyebb síkjában kell keresnünk. S még ez a mélyebb valóság is csak tud o't/t valóság, s nem tapintható való: „Háta mögött gyümölcsöskert volt, terebélyes fákkal, piros terméssel. Tudta, hogy ez a kert a valóságban is létezik. (Kiemelés tőlem, T. Ä.). Ennek a kertnek a végébeti sással benőtt láp húzódik. Benne félénk mdkacsák fészkelnek tavasz elején." A síkoknak ez az összejátszása, villózása, rejtett értelmeket csillantó viszonyulása adja a Würczel-írás sajátosságát. Egyértelmű mondanivalót itt Mába keresünk, a befejező rész is csak látszólag értelemkulcs: „A kórház ajtajait már zárva találta. Mivel csak keresztnevét tudta a lánynak, a kapus tanácstalan volt, vagy az is lehet, hogy lusta. Végre lejött az ügyeletes orvos, és felvezette ót a női osztályra. Fehérruhás nővérke jött velük szembe. Ö a keresznevükről ismerte a betegeit. Meghalt... Délután fél hatkor, és hangját elnyelték a Nagy Fehér Ház folyosói." Mivel ebből a képből sem vezet szál az írás minden látomásához, ennek magának is csak látomás-értéke van. Vitatható, hogy a dolgok természetes ma g yarázhatat lanság a, kimeríthetetlensége-e ez, vagy egyszerűen csak ziláltság, de egy tény: az irreális motívumok összefeszülése is feszültség, s így a Wurczel-írásokban van erő, dráma, s az egyértemű zavartság, nyomottság, szorongás katarzist indít az olvasóban.

Kovács Magda és Mészáros László írásainak gyengébb a feszültsége, távolról sem oilyan bonyolult, mint a Wurczell-novelláké, s így hatásuk sem vethető össze amazéval.

Mészáros László Kinevezése hagyományos tagolású elbeszélés, bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. A lendületes írás talán egy kicsit túl lendületes is. A több szálból indított cselekmény nagyon is olajozottan, feiltairthatatlanuil fut poénba, a kész formák zavartalanul egyértemű megoldássá csomósodnak. így lesz az írás feszültsége gyengébb, s az olvasó érdekeltsége a történésben kisebb. Figyelemre méltó viszont Mészáros László tárgy-, környezet-, és hősismerete. A mérték persze itt sem ártana, mént a mindent elmondás kényszere okozza, hogy írásai itt-ott napló érvényűek, magánjellegűnek hatnak.

Kovács Magda másféle alkat. Elbeszéléseiben nem sok a hagyományos elem. Az Örökséget, de méginkább a Hazugság nélküli talán intellektuális öarmélyítés- nek nevezhetnénk. „A szobát megszoktam egy bizonyos szög alatt látni, és féltem, hogy ha a fejem elmozdul, más lesz a kép. Nem volt kedvem hozzá, hogy a szoba képe folyton változzon. Idegesített. Idegesített az is, ha kint fújt a szél, és árnyak szaladgáltak a szoba falán. A vége felé már egyenesen fájt, ha valami változott körülöttem. Fájt, ha valaki rám nyitotta az ajtót. Az is fájt, amit nem láttam, csak elképzeltem, Az, hogy a takarítónő az előszobában fel- söpri a szemetet, kiüríti a szemétkosarat, feltörli a fürdőszobában a vizet. Nem mertem megmozdulni, a legyekre is legszívesebben ráparancsoltam volna, hogy ne mászkáljanak folyton ide-oda az ablaküvegen."

Ezeknek az írásoknak nincsen irányuk, meséjük sem', egyértelmű mondanivalójuk sincs, csak központjuk, forgásuk és mélységük van. Motorjuk a kételkedő intellektus attitűdje. Egyetlen dolognak száz oldalát mutatni egyszerire. „Egyszer egy egész délelőtt mentem visszafelé az időben. Átléptem magam fölött, sötét lett utánam. Idegen arcokban kezdtem magam látni. Mászkáltam össze-vissza a világban, aztán megint sötét lett utánam, és egy másik arcban bukkantam fel. Nem tudtam megállni. Olyan volt, mintha hegyről mennék lefelé. Egyszer csak elértem egy hatalmas sós víz szélére, az őstenger volt az. Ott esetlenkedtem a parton, aztán belefordultam a vízbe. Az új arcom nagyon idegen volt. Egy egysejtű szerves valami voltam. Kapálóztam a vízben, faltam a sót és ettől nagyobb lettem egy-egy sejttel. Nőttem még jópár sejtet, aztán kimásztam a vízből. Nem mondhatom, hogy örültem magamnak.“ Feszültségüket