Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Dobos László: Köszöntő
figyelés, a figyelmeztetés, a folytonos szellemi felkészültség. Más sorsot élők számára ez olykor szükségtelen messianizmusnak s megszállott próféciának tűnik fel, számunkra viszont érthető és természetes. Magyarország határain kívül több országban él magyar nemzeti kisebbség. Érdekes lenne összehasonlítani irodalmuknak etikai képletét. Összehasonlítani és egyeztetni. Fábry egy kisebbségi irodalom erkölcsi képlete. Egy vállalt út, egy vállalt sors, egy sajátos erkölcsi-irodalmi elképzelés megvalósulása. Manapság a világ erőinek hatalmas méretű koncentrációja illetve polarizációja folyik. Emellett egyre érezhetőbben előtérbe kerül a kis népek és nemzetek ügye is. A környező „kis irodalmak“ életében is egyre több politikai-erkölcsi probléma halmozódik fel. Fábry egy ilyen „kis irodalom“ etikai-esztétikai tanulsága, dokumentuma és szeizmográfja egy személyben. Fábry Zoltán nemzedékeket kristályosító pont. Az ötvenes évek elején gyámoltalan falusi kisfiúkként vetődtünk Pozsonyba. Mintha szétszórtságból jöttünk volna vala honnan messziről: tétován, tapogatózva kerestük az új környezet fogózóit. Egymást, a munkát, a tennivalókat. Mögöttünk az erabergyalázás sötét évei, az üldöztetés friss élményei, köröttünk lelkesültséget szító markáns színek, hangos jelszavak. Fejtegetni, magyarázni kezdtük egymásnak, milyen lesz ez az élet, ami itt ránk vár. Szövetségesünk alig volt: csupán a múlt, az egyetlen táj, amit magunkkal hoztunk, apánk- anyánk képe, a szétszórt hangok és betűk, s a tárgyak, a dolgok, nagy rendetlenségben körülöttünk. Ez volt a gyülekező, a félénk, tétova gyülekező. S minden hang, ha bizonytalankodó volt is, a reményt szította bennünk: a reményt, amely akkor is és most is a világon a legvédtelenebb. Ezeket a fényvillanásokat, az akadozó énekhangokat, az értelmet kereső szándék erejét fogta fel Fábry Zoltán. Felfogta és le- kottázta. Összébb vonta a beszélőket, kijavította a gyülekező énekszövegének hamis szótagjait. Idősebb volt nálunk sokkal, mégis, már nem tudom, hányadszor, volt ereje újrakezdeni, s azonosulni egy fiatalabb nemzedék indulásával. Voltak itt más írásértők is, segítettek is, de Fábry hangja más volt. 0 egy felrobbantott híd pillérei közé rakta a pallót. A megszakadt folyamatosságot igyekezett megteremteni, az elszakadt szálakat összekötni. Irodalomteremtő munkásságának egyik legnagyobb tette ez: képes volt visszafiatalodni, tragikus kor után volt ereje lelkesedni, lelkesíteni biztatni. A csehszlovákiai magyar irodalom két korszakának legnagyobb tanulságát közvetítette és adta tovább: a humánumot, népek és kultúrák tiszteletét. 1958-ban az Irodalmi Szemle első számát is ő indítja: „Indultok? I ó, ideje már bizony, {Tartok veletek, váltig, holtig, persze) Bízom egy kicsit és mégse bízom...” Ady szavaival forrósította az indulás izgalmát. Mellénk állt, egészen közel, hogy hallhassuk lélegzetvételét. „H ány indulást éltem meg eddig? Mennyi volt és milyen volt? Indultak, indultunk és megrekedtünk. Mennyi indulás, mennyi letörés. Végig egy lap sem bírta, 5—6 év a maximum. Indultunk, és máris belénk fojtották a szót. Indultunk, és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk. Indultunk és máris megtorpantunk: kinek, minek?” Remény és kétely. Bizakodással ás kétségektől kínzott érzéssel mondja: „Negyven év nehézségét, súlyát, letagadhatatlanságát, kötelezettségét adom tovább: az emberiség ügyét és hangját, létének legbiztosabb zálogát. Nincs rózsaszínem, derűkönnyítésem, szóvirágom. Az idők teljében élünk újra. Az embertelenség régi és új válfajai kiprovokálják a humánum törvényét: az embert az embertelenségbe n.” Fábry szavai, fogalmai kísértetiesen igazak. Igazak és időtállók. Akárhol pillantok a tíz évvel ezelőtt megjelent írás szövegébe, frissnek, mainak tetszenek a mondatok, mintha csak most hozta volna a reggeli posta:
